Noha a vers címe, „A Maradandóság városában”, már sugallja a választ, ez talán mégsem annyira egyértelmű.

Szellemiség tekintetében talán inkább jelen van ez a maradandóság (vagy mondjunk inkább maradiságot?), noha a város reformáció melletti elköteleződése fontos előrelépés volt annak idején. Hogy ebből mi lett, mondjuk a Kollégium szemléletében, talán Csokonait kellene megkérdezni. Vagy Szabó Magdát, aki mindent tudott a tizennyolcadik-tizenkilencedik századi Debrecenről. Persze, voltunk mi a kormány székhelye, a Habsburg-trónfosztás színhelye, de ezek múló epizódok a város történetében, maradandó nyomok nélkül, míg a „vastagnyakú” cívis mentalitás szinte máig, tapinthatóan jelen van. A szocialista-kommunista vezetés szellemi csököttségére még a legtöbben emlékszünk, és mai napig jelen van, a „jó az, ahogy eddig volt, minek változtassunk” mentalitás az ország legfideszesebb városában. Hogy a Móricz Zsigmond által megírt „Zs. V. (Zsarátnok városa –, másként olvasva „zsebre váglak”) továbbéléséről ne is beszéljünk, előbb az elvtársak, majd a nyomukba lépő urak esetében. Mert bizony ez sem nagyon változik, legfeljebb a zsebre vágott összegek nagyságrendjében.

Aztán ott van Petőfi úti levele, amely szerint „itt, ha vesznek is könyvet, tán csak azért veszik, hogy bele szalonnát takarjanak”. Szerencsére mondhatjuk, hogy ez már nem igaz. Egyébként is, olyan drágák a könyvek, hogy ki engedhetné ezt meg magának? Szerencsére a múlté az anekdota a színházba menő cívisgazdáról is, aki két jegyet vesz: az egyikre maga ül le, a másikra a töltöttkáposztás fazekat teszi. Nyilván csak a debreceniségem teszi, de nekem ez jut az eszembe, amikor a moziba hatalmas popcornos fazékkal bevonuló fiatalokat látom. Popcorn, és nem pattogó, ahogy még mi ismertük. De persze ez csak az én képzettársításom.

Ha viszont a maradandóságot az értékek megőrzéseként értelmezzük, sokkal jobban állunk, hiszen létrejött az Értéktár, ami nagyrészt Debrecen és környéke néprajzi-népművészeti értékeire koncentrál. Kifejezetten örülök, hogy debreceni művészek teljes munkásságát is ide sorolták, mint például néhai barátom, Makoldi Sándor festőművész életművét. Hogy a cseréppipa, szűrhímzés és festészet mellé hogy passzol a pároskolbász, már érdekes, az viszont, hogy a Chili Hungária Manufaktúra chili és BBQ (barbecue) szószai miért képeznek debreceni értéket, számomra megfejthetetlen.

Azt is látom egy honlapon, hogy városunk hagyományos utcahálózatát is megőrzendő értéknek látják az illetékesek, viszont meg is lepődöm, hiszen ha az utcák rendjét meg is szeretnék őrizni, a karakterüket adó épületekre az a gondolkodás már a legkevésbé sem terjed ki.

De erről majd legközelebb.