BEZÁR

Közösségi média

800

Örökbefogadók

Volt olyan, hogy anyának szólítottak, majd megszakadt a lelkem értük!


örökbefogadás

handinhandparenting.org

Mottó: Elegen vagyunk a világon. Egy újabb gyermek vállalása nem garancia arra, hogy bármi is jobb lesz, de egy szenvedő gyermek örökbefogadása (..), az már valami. Az Oroszlán című filmből

Az előző jegyzetem a nevelőszülőkről szólt úgy általában. Ahogy vártam. Nagyfokú érdektelenség. Tudják, mi az érdektelen? No, sorolják be magukat ide:
a.) Kíváncsiságot nem ébresztő, figyelmet nem keltő, nem érdemlő (dolog), ami nem számít, nem jelentős.
b.) Személyes haszonnal nem járó (dolog), amihez nem kapcsolódik saját célunk, szándékunk.
c.) Személyesen nem érintett (személy), aki közvetlenül nem vehet részt egy tevékenységben, nem befolyásolhat egy döntést, folyamatot.

És kik az érdektelenek: A társadalom olyan tagjai, akik csak igénybe veszik a társadalom adta szolgáltatásokat, lehetőségeket, de csak magáncéljaik vannak, közösségi céljaik elenyészőek és nincs bennük köszönet! Meggazdagodni, uralkodni, használni, kihasználni. Ennyi. Ebbe fog beledögleni az emberiség. Most egy olyan hölgynek idézem a gondolatait, aki a férjével együtt átment a kálvárián, hogy a család egész legyen: apa, anya, gyerekek kombináció. Nem kívánom érinteni a gender témát, vagy azt, hogy kik lehetnek jó szülőpárok és kik nem, mert számomra egyszerűen azok a jó szülők, akik minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy a gyermekük jó nevelést kapjon, jó oktatást kapjon, értékes, igaz emberré válhasson, de legfőképpen, hogy szeressék őket igazi szülőhöz méltó szeretettel.

Olvassuk hát el egy nő gondolatait, aki igazi anyává tudott válni!
Lehet, hogy változtattam néhány, az esszében nem túl releváns dolgon, de csak azért tettem, hogy még véletlenül se érje a kis családot semmiféle atrocitás a lélektelen rendszer részéről. Ha majd egy év múlva újra eszembe jut a téma és a kedves olvasó jóvoltából újra írhatok róluk, akkor lehet, hogy már fényképekkel is megtűzdelem a jegyzetet.

A mi történetünk

A mi történetünk lassan kilenc éve kezdődött, amikor a férjemmel elhatároztuk, hogy együtt szándékozzuk leélni a földi életünket. A családalapítás és az örökbefogadás ténye a kapcsolatunk elején már előtérbe került. Gyermekként mindig is szerettem volna a vérszerinti gyermekeim mellé esélyt adni az örökbefogadott gyermekemnek is, hogy normális családi keretek között nőjenek fel, együtt. A férjem közeli családjában sem volt idegen az örökbefogadás, teljes értékű uncsitesóként élték meg az örökbefogadottat.

Amikor a gyermekvédelemben dolgoztam, egyre erősödött bennem az anyai ösztön. Ahogy telt az idő, egyre jobban ragaszkodtam az örökbefogadáshoz. Láttam olyan jóravaló, eszes, csuda gyerkőcöket, akiket elnyelt a rendszer, és újratermelték önmagukat. (Drog, megélhetési bűnözés, prostitúció, és a gyermekeik bekerültek a rendszerbe.) Én váltig hittem abban, hogy azokból a gyerekekből a társadalom számára hasznos, önmagára és környezetére igényes, boldog felnőttet, embert faragtam volna. Azonban akkor még a vér szerintivel is számoltunk. Tavaly év eleje felé sikerült a páromat rávennem, hogy ugyan menjen már el ő is orvoshoz. Mert addig csak engem vizsgáltak. Voltak konfliktusaink is belőle, talán még tovább kellett volna próbálkoznunk, bár sokan azt mondják, hogy éppen ez sokszor a gát: a túlzott akarat. Én viszont már belefáradtam. Belefáradtam abba, hogy minden ismerősöm a közösségi médiában egy pocaklakóval vagy a gyermekével pózol. Belefáradtam abba, hogy az SZTK-s orvosok úgy beszéltek velem, mint egy analfabéta semmirekellővel. Belefáradtam abba, hogy a magánrendelésen is csak megaláznak. Aztán a lombik küszöbén azt mondtam, hogy innen számomra nincs tovább. Az eddigieket sem bírom, nemhogy majd, ha tele leszek hormonnal és végképp elviselhetetlen leszek.. A párom pedig nem csak szemlélője volt ennek az egésznek, hanem a túlélője, elszenvedője is. Nagyon szeretem őt, igazi társam az életben!

Kétszer határoztuk el magunkat, hogy megyünk a Területi Gyermekvédelmi Szolgálathoz. Az első alkalommal a kedvesem családjából az örökbefogadott anyukája meghalt. Aztán hamar lerobbant az apuka is. A lány reakciója számomra durva volt. Ahogyan és amilyen alpárian beszélt az apjáról, színvonalon aluli volt számomra. Kb. egy évre pihentettük is az örökbefogadást. A szűk család fontos szereplői is úgy reagáltak, ahogy nem tetszett nekünk. Belebeszélték a férjembe, hogy legyen bármi, csak hasonlítson ránk, legyen a mi vérünk. Pár hónap visszaesés volt ez, amivel meg kellett küzdenünk.

Aztán tényként közöltük, hogy ez a mi döntésünk. Lehet vele nem egyet érteni, zokszó nélkül lezárjuk azokkal a kapcsolatot, akik a gyermekeinkhez nem úgy állnak. Tavaly nyár elején beadtuk a szükséges dokumentumokat. Mindig is négy gyermeket szerettem volna. A páromnak kettő is elég lett volna. De jó érveim voltak a négy mellett. Mindenki őrültnek gondolt minket. De mi tudtuk, hogyan működik a rendszer, hogyan kallódnak el azok az értékes csemeték, akik nem újszülöttek, nem fehérek, vagy a testvérük miatt nem tudják örökbe adni őket. Hamar megtudtuk, hogy van három babóca, akik ránk várnak. Abban az évben már novemberben látogathattuk őket. Nem sokszor, de igen. Tegyem hozzá, hogy szinte vakon kell választani! Az utolsó pillanatokban dől el minden. Ilyen a rendszer. A tanfolyamon rengeteg rossz példa volt, úgy mindenre, hát persze, hogy mi ki is fogtuk a legszerencsétlenebb helyzetet.

A három gyermekem két nevelőszülőnél volt. Teljesen más nevelést kaptak. A gyermekeim cigányok, nem cigány nevelőszőlők nevelték őket. Identitástudatuk nulla. De ez lenne a legkevesebb probléma. Az elején, amikor még nem láthattuk a gyermekeinket, azon dolgoztak a szakemberek, hogy a nevelőszülőt helyzetbe hozzák. Mindent kitaláltak, hogy ne kerüljön el tőlük a pénzes tarisznya. Tolták-húzták a találkozások időpontját, különböző betegségekre hivatkozva, ami miatt nem lehet. Közben a gyermekeim a kamerába integettek, semmi bajuk nem volt. Az első találkozás a szakemberek szerint is mesébe illő volt. Pedig elmondták, hogy a legkisebbik talán rám sem fog nézni, annyira ragaszkodik a nevelőszülőhöz. Aztán együtt kirakóztunk, nevettünk, legóztunk. Szóban a nevelőszülő az örökbefogadás mellett volt akkor, de a gyerekekről csak rosszat mondott. Egy pillanatban, amikor látta, nem hat meg az ármánykodása, és semmi negatív nem hat ránk, fogta és felcibálta a gyerek felsőjét, hogy nézzem meg szőrös a háta. Mintha egy árucikk volna a gyerek, amelyik lám selejetes! Mindent bevetett, hogy lemondjunk a gyerekről.

A szakemberek sem bírták szó nélkül, hogy mondjon már valami jót is ezekről a gyerekekről. A találkozásokat csak tolta, sőt a másik nevelőszülőt is rávette, hogy csak azt „vigyük el”, aki nála van. Aztán az első találkozás a családi házukban förtelmes volt. Le sem ültetett minket, magas lóról beszélt velünk, hogy „tudjuk mi, mit csinálunk most”?! Sőt az első három perc után lefaszozta a férjem. Nagyon uralkodnunk kellett magunkon, amire ezt megelőzőleg biztattak is minket a szakemberek, hogy minél több adat álljon a rendelkezésünkre, de ne legyen durva párbeszéd vagy még annál is rosszabb. Persze őket is lehülyézte a nevelőszülő. Kitartottunk. Több gyerek is volt ott. Az egyik imádnivaló kb. kétéves kislányt, aki már az első alkalomkor a nevemen szólított, csak kreténnek nevezték. Ő volt a kretén, csak így.. Nem hagyta a kicsi gyerekünket, hogy leváljon róla, magához húzta, bemesélte, hogy csak vele tud aludni, nem akar elmenni tőle. Közben meg a kicsim be-beszólongatott neki: „mi van, féltékeny vagy?” Kitalálták, hogy laktózérzékeny az egyik, és az összes rosszul van az utazástól, hánynak a kocsiban. Nyomatékul előttünk be is gyógyszerezték mindegyiket. Persze semmi bajuk nincs, szerencsére! Két-három órás autózás után sincs semmi gond, meg se kottyan nekik. Senki nem hányt. A tejet is imádják, semmi bajuk tőle.

Sok mindenen átmentünk a tizenegy nap kötelező látogatás alatt. Igen nagy próbára tette a hitünket, a kapcsolatunkat úgy, hogy nappal látogattunk (nagyon messze utaztunk), este meg rendeztük a szobájukat, vásároltunk, díszítettünk. A barátaink segítsége nélkül nem ment volna.

December elején sikerült elhozni őket. Azóta sok minden kiderült: belebeszélték az egyik gyerekembe, hogy ha mi örökbefogadjuk őket, akkor jönnek a szkinhedek és elrabolják őket. Mindenhová félt jönni velünk, még a boltba is. Kiderült, hogy sokszor pofozhatták, csicskáztathatták a gyerekeket. A csokit nem ismerték, sőt a gyerekek azt mondták nekem, hogy a „jó” csokit nem ehetik, mert az csak a felnőtteknek jár. Egyik nap a kis szerelmem az apjának sírt, hogy ő nem akar rossz lenni, nem akar tőlünk elmenni! Kiderült, hogy arra biztatták, hogy legyen rossz, mert akkor majd visszakerül a nevelőszülőhöz. Sírt, hogy ha mi akarjuk, lesz ő rossz, csak ne vigyük vissza! Vagy például kb. két-három hétig a lányok nem engedték, hogy fésüljem őket. A rendszer eltitkolta előttem, hogy az egyiknek van egy vele született betegsége, ami elég súlyos. Mindennapi kezelést igényel. Örökíthető. Ez azért durva, nem? Persze, semmit nem változtat a tény azon, hogy ő most már a mi gyermekünk marad, amíg csak élünk!

Ők a mi gyerekeink, ezen már semmi sem változtat, de sokat szenvedtünk azért, ahol most vagyunk, durván olyan egy hónapja. Kértem segítséget többször is a pszichológustól a gyermekemnek, akivel a gond van, de addig volt kommunikáció – valós segítség addig sem –, amíg a nevünkre nem vettük őket. Most már az nincs, de már nem is igényelném. Kb. egyhónaposak voltunk, amikor a gyermekem beleszagolt egy kispárnába, és azt mondta, hogy anya, ennek „néni szaga” van! Kérlek mosd, ki! Ott éreztem, hogy már nincs kötődés. Már a látogatás alatt volt olyan, hogy anyának szólítottak, majd megszakadt a lelkem értük! Tűrtünk mindent, csak láthassuk őket! Mióta hazajöttünk anya és apa vagyunk nekik. Nem erőltettük, azt akartuk, hogy magától alakuljon ez így. Boldogok vagyunk. Erre vágytunk évek óta. A csoda az, hogy bárhová megyünk velük, mindenki ezt hiszi, hogy kezdetektől egy család vagyunk!
A család sokkal kevesebb állami segítségben részesül, mintha csak úgy kivették volna a „lelencből” a gyerekeket ideiglenesen, nevelőszülőként.

Ugye érzik? Van némi különbség, szeretet és szeretet között.

(Ez a jegyzet – mint ahogy az itt megjelenő összes publicisztikai írás – a szerző véleményét tükrözi.)

Horváth Ferenc írásai itt olvashatók: 800.

Ha fontosnak tartod, hogy a Debreciner folytathassa a munkáját, akkor támogasd! Rajtad múlik!

A megosztása fontos!

Kérjük, válasszon előfizetési vagy támogatási lehetőségeink közül!

Iratkozzon fel hírlevelünkre!

További olvasnivalók...