Juhász Henrietta

Nehezen jött az álom, mert még nem akartuk, hogy elmúljon a nap, hogy vége legyen – de vége lett. És már nem maradt más, csak …

A minap ebben a lebegésben megtaláltam isten jelét.

A falu csak gúnynevén ismerte. Nem tudták, hogy az a vezetékneve lehet-e, vagy leggyakoribb cselekvése után kapta.

Libben az árnyék, megáll az idő, nincs perc, nincs óra, sem napok.

Jaj, én biztos nem lennék most fiatal – mondja az egyik. Nem értem, miért panaszkodnak a fiatalok – mondja a másik.

Miért kell nekem a kusza, színes szálak között is a rendet keresnem, miért nem tudom elfogadni, hogy az a csomókkal együtt is lehet tökéletes?

Mondhatnák, hogy a szeretet számára nincs távolság, s ez átvitt értelemben igaz is, de az odafigyelés, a gondoskodás, egymás segítése mégiscsak könnyebb, ha egyszerűbben elérhetőek …

Sepregessünk előbb a saját házunk táján, de figyelmesen, hogy észrevegyük: mi megy a szemétbe és mi az, ami még menthető.

Előttünk áll 365 és még egy bónusz újabb, innen nézve reményteli nap, de hogy mi vár ránk valójában, arról csak kósza elképzeléseink lehetnek.

Nem választott jókat és rosszakat. Nem gondolta, hogy aki bűnös, az kevesebbet érdemel.