Mit lát a mai fiatalok helyzetéből az előbbi? Hogy sok fiatal naphosszat dolgozik minimálbérért, és nem tud önálló életet kezdeni, hogy munkahelyről munkahelyre vándorolnak, hogy már húszévesen eladósodnak. Azt is láthatják, hogy akik még tanulnak, azoknak viszont másról nem is szól az életük.

És mit gondolhatnak ezzel szemben azok, akik nem értik, miért jajonganak, sápítoznak, búslakodnak annyit a fiatalok? Például azt, hogy milyen sok, szép, nagy, családalapítási hitel áll a rendelkezésükre, hogy hányféle szakma közül választhatnak, mennyi lehetőség áll előttük. Hiszen béke van, esélyegyenlőség.

Hogy mit látunk mi, életkezdésünk előtt álló fiatalok? Mi a problémánk? A sokszori meg nem értettségen túl az, hogy miután évekig küzdünk azért, hogy tanulmányainkat megkoronázzuk, még azt sem várják meg, hogy legalább egy-két évig büszkén viseljük azt a koronát. Hamar szembesülünk azzal, hogy sokan milyen értéktelennek tartják szeretett szakmánkat. S nem elég, hogy annak tartják, az anyagiak is csak ezt erősítik meg. Minap egy évek óta tanárnak készülő, kiemelt ösztöndíjas fiatalember legyintett kérdésemre: „160 ezer bruttóért?” Akkor mi leszel? – kérdeztem, mire azt felelte: hát, azt még nem tudja.

Ha nem lenne elég, hogy tanulmányaink, majd megélhetésünk miatt szorongunk nap mint nap, hatalmába kerít minket a félelem azért is, hogy mi lesz a világunkkal. Bűntudatunk van attól is, ha zacskóval együtt vásárolunk meg valamit, attól is, ha azt a valamit megesszük. Környezetszennyezőnek tituláljuk magunkat, aztán meg azért feszengünk, hogy milyen kárt okoztunk a szervezetünknek az étel elfogyasztásával. Ha egyikünk nem szeretne gyereket, azért érzi magát kirekesztve a társadalomból, ha másikunk szeretne, többet is, akkor meg a túlnépesedésről szóló hírekkel kell farkasszemet néznie. Legyinthet bárki, az önhibáztatás már belénk lett kódolva, és egyáltalán nem olyan egyszerű azt manapság egészséges mederben tartani, sokunknak már csak a szakemberek tudnak ebben segíteni.

Ha nem vagyunk aktív részesei a társadalomnak, ha hátat fordítunk a hírek világának, azzal sem teszünk jót, ha meg túlságosan belelovaljuk magunkat, és minden résztvevőjének meg akarunk felelni – azzal sem. Újra meg újra nekifutunk a motivációs videóknak, filmeknek, könyveknek, újságoknak, oldalaknak, jobbára minduntalan félsikerrel, vagy még annyival sem. Keressük a hibát a múltunkban, a felmenőinkben, a rendszerben, az okozott károkat magunkban, amit gyógyítani kellene, de hogyan?

A jövőképünket szürke köd borítja. Jönnek a hírek, hogy még levegőt venni is káros, úgyhogy munkanapunk végén már csak arra vágyunk, hogy minél hamarabb vackunkba menekülhessünk, és újfent sajnáltathassuk magunkat, hogy ezúttal sem sikerült megváltanunk a világot. Mozogni kellene, cukor nélkül enni, szülni csak egy gyereket, kuporgatni, sanyargatni, házat venni. De mikor? De miből? Mit csinálunk még mindig rosszul? Tetszik érteni?

(folytatása következik)

CSAK VELED együtt tudjuk garantálni, hogy az újságíró és a szerkesztő munkájába ne szólhasson bele más, csak Te, az olvasó. Támogasd előfizetéseddel a Debrecinert! Köszönjük!