Az új év első napjaiban, fogadalmam szerint: hogy idén megtalálom álmaink otthonát, neki is vágtam újra a keresgélésnek. Már-már olyan lett számomra az ismert oldalak böngészése, mint egy hobbi, egyre rutinosabban, gyorsabban futom át a lapokat, hiszen pontosan tudom, mi új és mi régi ott. Olykor magamban mosolygok, hogy böngészés közben találkozom régi, ismerős házakkal is, melyekről már pontosan tudom, hogy néznek ki, hová valók.

Előfordult már az is, hogy egy-egy hirdetés csak később keltette fel az érdeklődésem, de jó néhány olyan ház is akad, ami bár tetszik, mégsem szeretném élőben látni. Ezek a házak olyan településeken találhatók, melyek túl messze vannak a szeretteinktől, s én nem szeretném a távolságot egyre csak növelni, mert tudom, hogy boldogságunk sem lenne olyan teljes, ha ők nem lehetnének minél többet velünk. Így hát attól tartva, hogy ezek a házak élőben is elragadók lennének, magunkat az újabb fájdalomtól megkímélve inkább csak konstatálom: egy-egy ilyen kedves kis otthon milyen nehezen találja meg új lakóit. Hiába, vannak szempontok, melyekből az ember nem adhat boldogsága érdekében. Jóllehet, a házkeresés egyik nehézsége éppen ebben rejlik, de a szeretet mindig türelemre int minket. Mondhatnák, hogy a szeretet számára nincs távolság, s ez átvitt értelemben igaz is, de az odafigyelés, a gondoskodás, egymás segítése mégiscsak könnyebb, ha egyszerűbben elérhetőek vagyunk egymás számára.

Kedves ismerősként üdvözöl a telefonban egy-egy ingatlanos, ismernek már minket, a történetünket, igényeinket. Így eshetett meg az is, hogy az év első kiszemelt házát egyikük jószándékú tanácsának köszönhetően inkább meg sem néztük. Van olyan, korábbi nagy szerelemotthonunk, aminek bár csökkent idő közben az ára, de valamiért már nincs meg köztünk a korábbi szikra. Nem telik el olyan nap sem, hogy ne jönne édesanyámtól egy üzenet: „ezt láttad már?”

A minap, mint gyermekkoromban, elkezdtem a bútorokat is nézegetni, igaz, most már arra is figyeltem, hogy a megfizethető áruk között keresgéljek. Nem vettem hozzá drága katalógust, így a kedvenceket ezúttal nem kivagdostam, hanem egy mappába gyűjtöttem a telefonomon.

Annyi mindent ad és megannyi dologra tanít ez a hol nyugodt és türelmes, hol feszült, nehéz várakozás. Felfedeztem, mennyire fontosak számomra a gyökereim, az emlékeim. Felemelő az emberek: közeli és távolabbi ismerősök támogatása. Arra is ráébredtem, hogy azt a biztonságérzetet, amit a háztól várok, ezekben a közösségekben és valahol önmagamban találom meg.

Még nem tudom pontosan, merre tartunk, de egyre több emléket gyűjtök és dolgozok fel csendesen a múltból, ahonnan jöttem.

(folytatása következik)

CSAK VELED együtt tudjuk garantálni, hogy az újságíró és a szerkesztő munkájába ne szólhasson bele más, csak Te, az olvasó. Támogasd előfizetéseddel a Debrecinert! Köszönjük!