Halkan szállt alá az égből, nem látta és nem hallotta senki. Puhán lépdelt, miután beszökött a küszöbök alatt, még a szobanövények apró leveleit sem libbentette meg. Talán csak a kiscicák vették észre, ahogy megpendítette bajuszukat: felkapták fejüket, de nem csaptak lármát, néhány másodperc után már újra összegömbölyödve feküdtek, és édeset álmodtak.

Aprócska csoda volt, s alakját minden házban olyanra változtatta, amivel libabőrössé tudta tenni lakóit: a legkisebbet és a legöregebbet éppen ugyanannyira. Sokak szemében vált sós ízű könnycseppé, majd gördült le, mint fényes üveggolyó, s sokak szívét dobogtatta meg újra a rég elfeledett gyermeki izgalommal. Hangos kacajként tört elő a fáradt lelkekből, erős volt és legyőzhetetlen. Eljutott mindenhová: oda is, ahol már végképp nem remélték, s az emlékekből faragott könnyű mosolyt annak arcára is, aki már azt hitte, nincsen nála magányosabb ember a földön. Tőle vált otthonná minden ház, ahol emberek éltek.

Fahéjas és fenyő illata volt, vagy épp a frissen sült kalácsé, meleg volt és ízletes, sosem volt még annyira finom, mint akkor, abban a pillanatban. Felgyulladt, majd csöndesen, egy szempillantás alatt kialudt a csillagszóró minden fénycsóvájában. Elbújt a dallamok között, csak néha csilingelt az angyaloknak, hogy jöjjenek le, mert nagyon várják őket is.

Áthatolt hegyeken s a völgyek tejködén, nem tudta útját állni még az idő sem. Pedig mennyien kergették őt azzal a bolond hittel, hogy pénzzel megváltható, de ő nem adta magát oda semennyiért, senkinek. Oly sokat látott, s olyan sokszor győzött már az emberi hitványság felett, hogy megállíthatatlanná vált. És tudta, tudta bizony, hogy minél többekhez jut el, annál szebb, annál erősebb és fényesebb lesz a földi lét.

Nem választott jókat és rosszakat. Nem gondolta, hogy aki bűnös, az kevesebbet érdemel. Sosem büntetett, csak az utakat kereste, s ha elzárt területhez érkezett, hát megkereste a kulcsot a továbbjutáshoz. Hisz látta ő: mennyien rejtőznek el, félnek tőle, mert azt gondolják, nekik nem jár, nekik nem lehet. Látta, hogy mennyien fáradtak bele, hogy csak adnak, de vissza nem kaptak soha, semmit. Ő mégis ott maradt, lepihent a szív fölött, és várakozott.

Az év mágikus napjain az angyalok is vele együtt szálltak láthatatlanul, és segítették útján. Ilyenkor, az ő segítségükkel könnyebben jutott el a nehezen megközelíthető, tőle a hétköznapokban gondosan elzárt helyekre is. És olyan szép volt, amikor megcsillant a szemekben, bebújt két ember ölelésébe és csókjába, az édesanya ölébe. S akkor bizony, abban a szent pillanatban a földi emberek számára is megszűnt létezni az idő, és nem volt más, csak ők és a szeretet.

(folytatása következik)