Orbán és az önigazgatás

Mindig is érdekelt a rendszerváltás időszakának világa, az utóbbi időszakban pedig egyre több történelmi megközelítést is kezdtem olvasni, hogy ne csak egy sokszor ködösen elmesélt és romanticizált kép éljen bennem lobogó hajú, BM-esek elől szamizdattal a táskájukban futó fiatalokról. Elkezdtek érdekelni az erőviszonyok, a nagyhatalmak egymásnak feszülése által teremtett kontextus, amit a rendszerváltók ügyesen használtak ki a 80-as évek végén.

De kik voltak a rendszerváltók? Ez egy központi kérdés annak megértéséhez, hogy miért vagyunk ott, ahol vagyunk, 2026-ban, a rendszerváltás után 37 évvel. Kelet-Közép-Európa népeinek rendszerváltói nem alkották meg mindenhol ugyanazt a réteget a társadalomban. Itthon egyértelműen az értelmiségi és művészeti elit volt az, aki az első szabad választások útját egyengette. Csehszlovákiában, de különösen Lengyelországban a rendszerváltók ennél sokkal szélesebb körből kerültek ki. A lengyel rendszerváltáshoz vezető utat az értelmiség, a katolikus egyház és a munkásság egyengették fáradságos, véres és kínkeserves módon, közösen. A munkásokat a 1980-ban egy 10 millió (!) főt számláló szabad szakszervezeti szövetség, a Szolidaritás képviselte, ami még az illegalitás évei alatt is hatalmat tartott magánál az állampárttal szemben.

Magyarországon Kádár János társadalmi szerződése, majd később az Új Gazdasági Mechanizmus annyira “sikeresnek” bizonyulak, hogy a munkások megszervezése szóba sem került. Ezzel az értelmiség hol munkásellenes retorikával, hol agnosztikusan nyilatkozott meg. Leginkább adottságként kezelték. A lengyelek egy életképtelen gazdasági szerkezet miatt napi kenyérgondok között éltek. Ez a nehézipari termelésnek a mezőgazdaság modernizációjának hiánya melletti pörgetése miatt alakult ki. Eközben a magyar társadalom építkezett, nyaralt, felhalmozott. Miért foglalkozott volna politikával, ha ezzel ennek lehetőségét kockáztatja? Vivek Chibber szerint a szerveződés igénye az aktuális társadalmi helyzetről való elmozdulás várható pozitív irányú hozadékától és negatív irányú kockázatától függ.

Valahol tragikus módon a lengyelek szovjet érdekszférában töltött évtizedei alatt átélt mindennapi szenvedése jobb alapot teremtett a rendszerváltáshoz a széleskörű társadalmi legitimáció és politikai munka által. Mára pedig egyenesen úgy tűnik, hogy a sokkal jobb helyzetből induló magyar társadalomnál jóval sikeresebb gazdasági rendszernek örvendő és politikailag az autokráciának sokkal ellenállóbb, magas fokú önrendelkezéssel bíró társadalommá vált a lengyel.

Nem véletlen, hogy a rendszerváltáskori magyar demokratikus ellenzék folyamatosan próbált a lengyel példából meríteni. Így Orbán Viktor is, aki 1987-ben diplomamunkáját “Társadalmi önszerveződés és mozgalom a politikai rendszerben (a lengyel példa)” címmel nyújtotta be. Képzeljük el a mai Orbánt, aki közel negyven éve ráeszmélt arra, hogy “a totalitáriánus államra egyedül az önigazgatásra épülő társadalom jelenthet valódi veszélyt”.

Orbán 2010-ig várt arra, hogy ennek a tudásnak a birtokában átáljon az Erő sötét oldalára. Sosem tudjuk már meg, hogy képes lett-e volna erre az őszödi beszéd nélkül. Teljhatalomra jutásától kezdve viszont egyértelműen a lengyelek küzdelméből leszűrt kottából játszik – csak éppen a szovjetek oldalán.

Az elmúlt másfél évtizedben Orbán mindent üldözni kezdett vagy véglegesen kiírtott, ami a társadalmi csoportoknak önrendelkezést biztosítana a központi állammal szemben. Elüldözte vagy megregulázta a civil szervezeteket és kezdeményezéseket, kiüresítette a szakszervezeteknek erőt adó sztrájkjogokat, sanyargatja az önkormányzatokat.

Egyrészt semmi kétségünk ne legyen afelől, hogy a Fidesz győzelmével ez a tendencia folytatódna. Titkosszolgálati, törvénykezési és egyéb hatalmi eszközökkel fog még erősebben fellépni a civilek, a szabad sajtó és a dolgozók jogai ellen. Másrészt, ha a Tiszának sikerül győznie, különösen, ha ez kétharmados győzelem lenne, látványosan vissza kell fordulnia ezen az úton. Visszaállítani a sztrájktörvényt és a szakszerveztetek jogait, felszabadítani a civil és igen, a tudományos világot is. Nekünk pedig az lesz a feladatunk, hogy ezt folyamatosan számonkérjük. Ha ez nem történik meg, akkor biztosak lehetünk abban, hogy nem “rendszert váltottunk”, hanem a kövér öreg diktátor fiatal utódját helyeztük a trónra.

Az önkormányzatiság viszont dilemma elé állítja majd a Tiszát. Ha az autoriter berendezkedésből való demokratikus kiútkeresés közben visszaadja az önkormányzatok eredeti erőforrásait, tehát bevételeit és iskoláit, egészségügyi intézményeit, akkor kontrollt veszít egy olyan, különösen vidéki hálózaton, ahol többségében a Fideszhez lojális ügynökök vannak pozícióban 2029-ig, tehát még három kemény évig.

Egyenkénti időfutamok

Két lehetséges út állhat Magyar Péterék előtt. Az egyikben tömeges perekkel ügyészségi úton próbálnak érvényt szerezni akaratuknak. Az elmúlt 16 év alatt annyi törvénytelenség zajlott ezekben az önkormányzatokban amik biztosan bizonyíthatók, különösen akkor, ha az elsöprő választási eredmények után a Fidesz feudális hálózata felbomlik, és a madarak tavasszal csiripelni kezdenek. Ebben az esetben például a Tiszának jól jöhet a városvezetés ellen most is folyó nyomozás, amit mi a Szikrával ősszel indítottunk el.

Ez a folyamat viszont fájdalmas, konfliktusokkal teli lehet, ami tömeges jellegét tekintve sokáig is eltarthat, nyilván szabad, befolyásoktól mentes igazságügyi folyamatot figyelembe véve. A rendőrség erőforrásai olyannyira korlátozottak, hogy a járőrözési feladatot is nehezen látják el, nemhogy az ilyen tömeges nyomozati munkát. Ráadásul az új választást az adott önkormányzati pozícióért a jogerős ítéletig nem lehet kiírni. Az új garnitúra felkészítése tehát időben elhúzódik, bizonytalan. Ezen felül adódik a kérdés, hogy lesznek-e ilyen jelöltek? Hosszú távon, már a Fidesz kétharmada előtt is hanyatlásnak indult az önkormányzati munka varázsa, a jelöltek száma a legutóbbi választáson országosan a fele volt a rendszerváltáskorinak. Ennyi kádert bizonytalan kimenettel felkészíteni nehézkes lehet.

Közigazgatási reform

A másik út egy sebtapasz feltépéséhez hasonlítható. Amikor kijöttem az egyetemről, emlékszem, gyakran szóba került a magyar önkormányzati rendszer alacsony hatékonysága. Portugáliával példálóztak a profok, ahol ugyanekkora lakosságra 200 körüli önkormányzat jut. Tény, hogy Magyarország mindig elszabotálta az EU által elvárt többszintű önkormányzást. Létrehoztuk a régiókat, de csak statisztikákat gyártunk róluk, a Fidesz járási rendszere pedig csupán Orbán Viktor hosszúra nyúlt ostora. A megyék sem rendelkeztek soha valóban jelentős erőforrásokkal. Lengyelországban az álllampolgárok több regionális és települési szintű önkormányzatra is szavaznak!

A Tisza győzelme esetén – akár kétharmados, akár egyszerű többség – egyszerűen mondhatja, hogy eljött az idő a kisrégiós vagy járási szint önkormányzati tartalommal való megtöltésére. Választásokat írnak ki 2026 őszére, és megtöltik az új közigazgatási szintet felelősségi körökkel, feladatokkal és erőforrásokkal. A nagy ellátórendszereink egyébként ezt indokolják is. Csak gondoljunk bele, hogy közlekedési döntések terén (parkolás, beruházás, közösségi közlekedés megszervezése) a mai rendszerben nem egyezik például Debrecen és Mikepércs érdeke. Az agglomerációbnan élők gyors bejutást akarnak, de Debrecent megfojtják az autók. De akkor ki fizesse a tram-train építését? Debrecen? Ez egy olyan rendszerben, ahol a választott, közös vezetőik döntenek a közös erőforrásokról, könnyedén megtervezhető az érdekellentétek megszűnésével.

Ez az út tehát valamennyire szükségszerű, viszonylag gyors, és a konfliktusok kezelése nem helyi szinten igényel kommunikációt a Tiszától, hanem központosítható. A várható elégedetlenség egyébként is inkább a Fidesz szavazóbázisából érkezne, hiszen egy ilyen rendszerben a kis önkormányzatok pozíciói gyengülnek. Mivel a települési önkormányzati szint megmaradna, ennek a pozícióknak a pragmatikus átformálásával ez az elégedetlenség egyébként még meglepően könnyen kezelhető is lehet.

Ha a Tisza erre készül, akkor már most használhatja például az előválasztása utórezgéseit arra, hogy a belső bázisából felemelje a majdani kisrégiós/járási önkormányzatok leendő politikusait, tisztségviselőit. Ez egyben tartaná a csapatot a választás után, és ezekben a pozíciókban a győzelemre hajthatnának.

Mire készüljünk?

Debreceniként tehát az április 12-én lezajló szavazás valószínűleg Papp Lászlóról is szól. Aki jól szavaz, kétszer szavaz. A magyaroknak van esélye egyszerre eltávolítani az autokrácia felépítőit az Országgyűlésből, és azokat a polgármestereket is, akik ehhez kitartóan, busásan megjutalmazva végig asszisztáltak. Ha sikerül leváltani a Fideszt, akkor Papp Lászlót is leszavazzuk: vagy elítélik majd az n darab peres eljárás valamelyikében, vagy egy új közigazgatási szinttel a feje felett béna kacsává válik a szimbolikus posztján a 29-es leváltása előtt. Mi a Szikra Mozgalommal mindkét forgatókönyvre fel vagyunk készülve!

A szerző Dombi Mihály, a Szikra Mozgalom debreceni helyi szervezetének elnöke.

VOKSVÉLEMÉNY – Várjuk olvasóink – megjelentetésre szánt – gondolatait. Levelüket erre a címre küldjék: [email protected]