A nő a teraszon ül, nézi, ahogy a kerti fákat simogatja az őszi szél. Citromos teát kortyolgat, gyönyörködik a kertben játszó gyerekben: a kutyával szórakozik, aki egy zsemleszínű golden retriever. Egészen magával ragadó pillanatot rajzol a képzeletem. A valóság az, hogy szakad az eső, beázott a cipőm és senki sem akar átengedni a zebrán. Kell nekem ez az ábránd, mert erőt ad, de kell a séta is: lépésről lépésre fedezem fel a valóság határait.

Kiragadok a jelenből is egy képet, hogy eltehessem az útmutató emlékek közé. A zebrán átérve előveszem a hátizsákomból a telefonom, hogy elkészítsek erről a tökéletlen pillanatról egy tökéletlen fotót. Az esernyőmmel zsonglőrködöm, nem vagyok elég ügyes, egyre jobban ázok, a kameráról nem tudom letörölni az esőcseppeket. A kép életlen, de így legalább olyan, mint egy festmény, egészen művészi.

Először indítok ilyen expedíciót az esőben, mert eddig valamiért irtóztam tőle. Büntetésnek hittem, mint oly sok minden mást is. A bűntudat ott munkál gondolataimban és cselekedeteimben, és sokszor érzem azt, hogy büntetésből kapom a kihívásokat. Sokan vagyunk ezzel így, s minden napra találunk valamit, ami miatt büntethetjük magunkat. Mert nem értünk a munka végére, mert nem vagyunk elég kitartók, mert nem teszünk meg minden tőlünk telhetőt. Megannyi ilyen pillanatban vész homályba a rajtvonal meg a cél, és nem halljuk meg a rajtpisztoly dördülését, mert félelemből inkább befogjuk fülünket, vagy hagyjuk, hogy befogja valaki más. A bűnöket, amiket el sem követtük, vasgolyóként húzzuk magunk után.

Hallom az esőt, jelen vagyok, ez az én valóságom, minden félelmemmel, ábrándommal, minden vágyammal együtt, egy egész. A simogató szél a szerelem, a gyermek a boldogság, a kutya játékosság, a terasz a biztonság talán: ez az otthon, amiért sóvárgom, pedig itt volt bennem, mellettem, csak elhittem, hogy nekem nem jár, hogy nem érdemlem meg.

A rajtvonalhoz állok, az eső elállt, egy hatalmas tócsa fekszik a vonalon. Szivárvány tükröződik benne, a lábaim előtt hever. Mintha én lennék a folytatása vagy belőlem nőtt volna ki, ketten összekapcsoljuk a valóságot a végtelennel. Én vagyok a kulcs, bennem van az út, ami felfedezésre vár.

A távolban őszül a diófa. Leveleit lassan ledobja, de terméseit még érleli. A valóságban sosem érheti el a szivárványt, de egy másik dimenzióban úszik színeiben. Egyhelyben áll évek óta, nem az erdőben, hanem egy forgalmas út szélén, az élet számára mégsem büntetés. Megtalálta a módját, hogy expedíciót indíthasson a végtelenbe, ahol nincsenek számára szabályok és korlátok.

Ha elég ügyesek vagyunk, átláthatunk a világ körvonalain.

(folytatása következik)