A Roma Pride vagy Roma March nem új keletű dolog Európában. Hozzánk 2013-ban gyűrűzött be először. Feltételezésem szerint egy civil projekt adta hozzá az alapot, de a lényeg az, hogy a sok embert megmozgató, bánattal teli megemlékezések után valami színesre, valami „nagy durranásra” vágytak a cigány emberek, ahol hallhatják és láthatják a vezetőiket, ahol megszólalhat a hangjuk, ahol szónokok beszélik ki azt a sok méltánytalanságot, ami őket éri. …és bizony 2013-ban be is következett valami, ami a rendezők akaratán túlmutatott, bizonyos szempontból – a szervezők akaratán kívül – radikálissá tette az alapcélt. (E sorok írója egyébként egyike volt azoknak, akik a rendőrségen bejelentették 2013. október 19-ikére az első Roma Büszkeség Napját Magyarországon!)

Setét Jenő roma aktivista és a szervezők emlékeztetni akarták az embereket a 2012. október 17-i miskolci tüntetésre, arra bizonyos összefogásra inspiráló „náciveszélyre”, azaz a szélsőjobboldali erők erősödésére, valamint arra, hogy a Magyarországon élő cigányságot rendkívül negatívan ítéli meg a többség, miközben nagyon komoly potenciáljaink, értékeink vannak, amiket – ha szükség volt rá mindig is – a haza szolgálatába tudtunk állítani. A felvonulással a romák kulturális értékeit, művészeti és történelmi kiválóságait akarták bemutatni. Tehát a pozitív cigány énképet, a pozitív roma öntudatot, az önbecsülés fontosságát akarták erősíteni az emberekben. No nem egy Martin Luther King- szerű módon, hanem inkább felmutatni akart a szervező gárda, nem követelni. Talán a legjobb vezérszó az „összefogás” fontossága lett volna.

Ezt a szépen elképzelt módszertant írta felül Horváth Aladár beszéde, aki ezen a napon jelentette be a Roma Polgárjogi Alapítvány elnökeként és aktivistaként, hogy ő, aki eddig elutasította az etnikai alapú politizálást, az új helyzetre tekintettel új eszközökkel kíván maga is válaszolni, és ünnepélyesen kijelentette, hogy belép a Magyarországi Cigánypártba – ami még nem is lett volna meglepő, ha nem használja ki az alkalmat és a rendezvény szervezőinek toleráns viselkedését. Bizony elég hosszan fejtegette a párt főbb céljait, kérve a jelenlévők támogatását a következő választásra. No, itt a „náciveszélyen” és pozitív énképen túlmutató pártosodásra való hosszú utalás már megosztotta a jelenlévő romák közötti egységet, néha- néha a hangosítás is elromlott – ami igen jól indult a Mátyás térről 3000 emberrel, az kicsit kesernyés szájízt kapott a Blaha Lujza téren egyeseknél. (Érdemes ezt a linket letölteni, nagyon sok információt találunk benne.)

Én megértettem a roma mozgalom nélküli mozgalmárt, és bizonyos szempontból megértettem a Magyarországi Cigánypárt úgymond „időzített belépőjét” is a politikai síkra. A civil szervezők úgy gondolták, hogy „megfúrták” a rendezvényüket, hiába csatlakoztak a Város Mindenkié csoport fehér aktivistái, nem az egyenlőség, az emberbaráti, bőrszínre való tekintet nélküli szeretet kapott hangsúlyt, hanem egy cigánypárt indulásának bejelentése. Ez bizony a civil rendezők szemszögéből kínos is lehetett a nemzetközi megítélés, és bizony (ha voltak), a szponzoroknak való megfelelés vonatkozásában is.

A Cigánypárt képviselői pedig úgy gondolták, hogy a Roma Büszkeség Napja a legjobb alkalom egy roma párt bejelentésére, és nem mellékesen áldoztak is érte, hogy sokan jelen legyenek vidékről is a rendezvényen. A „méltósággal, félelmek nélkül” szlogen megvalósult.
Innentől kezdve az én két roma ikonom kapcsolata nullára redukálódott.

Egy shakespeare-i félre. 2014. április 6-án a Magyarországi Cigánypárt (aminek én is tagja voltam) hatalmasat bukott az országgyűlési választáson. Setét Jenő talán bölcsen (mások szerint gyáván) megtagadta a pártot, nem tartotta időszerűnek a választásokon való indulást, és nem tartotta képesnek az emberanyagot sem arra, hogy rövid időn belül képesek legyenek a romák meggyőzésére, hogy a pártra szavazzanak. Ő ebben az időszakban egy projekt mentén, kvázi a partvonalról politizált, amit én nagyon, de nagyon helytelenítettem. Az idő azonban őt igazolta. Kérdés: lesz-e még időszerű valaha egy roma identitású párt Magyarországon?

Hogy miért helytelenítettem a roma civil aktivista viselkedését? Mert, ha nem is volt roma mozgalom, ő és a jogi személyiség nélküli „Idetartozunk” civil csoportja 2011-ben megcsinált egy roma népszámlálási kampányt ergo eljutott a romákhoz, kiépített egy kapcsolatrendszert, erős volt, ismerték őt országszerte. Egyéb kapcsolatai és rátermettsége is alkalmassá tette volna arra őt, hogy a párt vezető politikusa legyen, de megmaradt civilnek. Ezt azért tartom fontosnak leírni, mert ne feledjük el: soha nem volt homogén a civil roma közösség, a roma nemzetiségi önkormányzati közösség vagy éppen a többi, roma politikusnak nevezett ember. Mindenki ismert mindenkit, egymás programjain megjelentek, és meg is fognak jelenni ezek az emberek. Lehet, hogy ő, karöltve a többiekkel képes lett volna összefogni őket. Azt tudni kell, hogy 2013. július 15-én az Avason már a Cigánypárt indulása volt a téma, ahol ő is, sokan mások is jelen voltak. Volt ideje gondolkodni.

Amit a párt bukásának legkiemelkedőbb okaként gondolok, az a következő. A Setét Jenő mellé álló civilek leváltak (csendben drukkoltak ugyan a pártnak, de érdemben nem erősítették azt), a roma önkormányzati képviseleti rendszerből bekerült emberekben (országgyűlési képviselőjelöltekben) pedig nem volt semmi politikai akarat az MCP képviselőjeként! Csak egy választás volt számukra az egész, ahol kevés munkával, komoly anyagi támogatással erősíteni tudták a saját köreiket, de nem a pártot. Az is leírtam már, hogy más egy mozgalmár célja (mozgalom- párt- képviselet) és más egy alávetett önkormányzatiságot képviselő roma képviselő célja. Így ezzel az emberanyaggal, ezzel a megosztottsággal, ezekkel az irigykedő és megvásárolható roma választókkal csak bukni lehetett. A cigány h’abiszt, a cigány „csak azért is” pedig kevés volt arra, hogy az érintettek megértsék egy roma identitású párt számukra való jelentőségét! Többségüket elvitte a zsák krumpli, a lecsókolbász és a közmunka kapcsolt kényszere, no meg a „nagypártok” plusz adományai, amit utólag kénytelen vagyok megérteni, de elfogadni nem fogok soha. Sok választásunk azóta sincs. A helyzetünk, a társadalmi megítélésünk pedig egyre romlik. Nagy bánat ez nekem!

Aztán folytatódtak ezek a büszkeségnapok hol kevesebb, hol több sikerrel. Talán azzal lehetne ezeket a rendezvényeket jellemezni, hogy nem valami ellen, hanem valami fontos ügy, dolog, tény mellett álltak ki a résztvevők.

2014. október 19-én 500 fő indult el Budapesten a Kálvin térről az Újgödör klub felé. A rendezvényen fele-fele arányban vettek rész cigányok és nem cigányok. Ergo egy roma büszkeség nap nem roma belügy ,és hatalmas eredmény az, amikor a többség felől is becsatlakoznak, elismerve a romák önazonossághoz való jogát, ez esetben együtt követelve, azt, hogy a romák múltbéli elismerésre méltó tettei vagy a roma holokauszt története bekerüljön a közoktatás anyagaiba. Felmutatás: „a cigány kultúra is gazdagította a magyar kultúrát, és a cigányok számos kiváló művészt adtak és adnak e hazának”. Bővebben itt olvashatnak róla: MA VAN A ROMA BÜSZKESÉG NAPJA.

2015. október 17-én több mint hatvan településről érkeztek résztvevők. A Madách tértől a II. János Pál pápa térig vonuló gyalogos menethez csatlakozott az Üres lakások menete – melyet A Magyar Szegénységellenes Hálózat és A Város Mindenkié szervezett. Az Idetartozunk! Roma Közösségi Hálózat és a Romaversitas Alapítvány számos roma szervezettel együttműködésben harmadik alkalommal rendezte meg a Roma büszkeség napját! Romák és nem romák együtt álltak ki az önbecsülés, a mindenkit megillető emberi méltóság és jogegyenlőség mellett – állt a híradásokban. „Senki nem veheti el az önbecsülésünket, ha mi magunk nem adjuk oda” (Ghandi) – kezdte Setét Jenő a beszédét. Senki nem állhat ki helyettünk önmagunkért! A jogfosztottság felszámolása és ellentmondás minden elnyomással szemben csak úgy lehetséges, ha önmagunkra pozitívumként tekintünk, ha saját közösségünket szeretjük.

Aminek tükrében egy árnyalatnyi erővel a nap fő üzenete a romák foglalkoztatásának növelése volt. Aztán jogfosztottság – az Alaptörvényben leírt, de nem érvényesülő jogok stb-stb, de számomra nem erővel, hanem megint csak felmutatással, hogy mi tudjuk, hogy ti tudjátok, hogy ez így nem helyes… Egy pici és halk válasz arra, amit Orbán Viktor miniszterelnök a rendezvény előtti napokban megengedett magának. „Magyarországnak az a történelmi adottsága, hogy együtt él néhány százezer romával. Ezt valakik valahol valamikor eldöntötték, amit mi megörököltünk.” Ugye, emlékeznek? A romák és a migránsok relativizálása nemdebár… És a válaszunk: „tessék adni munkát, és mi is itt vagyunk sok száz éve”. No, komment. Olvassanak róla bővebben. A cikk címe: Munkát akarunk!

ROMA BÜSZKESÉG NAPJA – 2016. október 15. „Oktatást, ne koplalást”. Az idén „ A cigányok élete is számít!” jelmondattal negyedszer kerül megrendezésre 2016. október 15-én a Roma Büszkeség Napja14-18 óra között. Cím: 1082. Budapest Corvin köz. Innen az ünnepi beszédek és műsor után a résztvevők átvonulnak 16 órára a Blaha Lujza térre a további koncertekhez felállított színpadhoz. Főszervezők: Idetartozunk csoport, Roma Klub, Romano Instituto Alapítvány – szól a korabeli felhívás. „Romák, akik büszkén, emelt fővel akarunk járni! Dolgozni akarunk! Munkahely kell! És minőségi – kirekesztés nélküli oktatást a gyerekeinknek, hogy legyen majd, aki megkeresi a nyugdíjunkat… Ideje lesz számot vetni, s összefognunk, hogy másképp legyen!” (Daróczi Ágnes) A többit olvassák el a híradásból: Tüntettek is a Roma Büszkeség Napja-felvonuláson.

(Beiktatok ide még egy személyes momentumot az utókornak: Az RBN miatt aznap lekéstem a saját születésnapi rendezvényemet kb. 1 óráva,l de megérte, a barátaim kitartottak és fergeteges 50-es lett belőle.)

Roma Pride 2017: „Felvonulás az Emberi Jogokért” október 7. A Blaha Lujza tértől a Nyugati térig. Az Idetartozunk Egyesület több civil szervezettel közösen emléktáblát állítana Puczi Bélának, aki a Fekete március néven elhíresült 1990-es marosvásárhelyi pogrom idején „Ne féljetek magyarok, megjöttek a cigányok!” felkiáltással sietett az erdélyi városban élő magyarok segítségre. A vonulók a Blaha Lujza térről rendőri felvezetéssel a Nagykörúton a Nyugati pályaudvar melletti parkolóhoz mentek. A résztvevők többek között azt skandálták: „Szolidaritást!”, „Demokráciát, jogállamot, köztársaságot!”, „Ide tartozunk!” Többen transzparenseket és roma zászlókat tartottak a kezükben.

Aztán jött a hidegzuhany, hogy Puczi Béla, a roma hős nem volt MÁV dolgozó, így nem kerülhet fel az emléktáblája a Nyugati Pályaudvar falára. Küzdeni fogunk érte! – Ez lett az üzenet, amit némi lobbi árán el is értek a roma értelmiségiek, és decemberben, bár szerényebb körülmények között, de felavatták annak a cigány embernek az emléktábláját, akit elüldöztek Romániából, és aki hajléktalanként halt meg a Nyugati Pályaudvaron a tette miatt. Erről, ennyit kedves magyar honfitársaim.

Tulajdonképpen ez a Roma Büszkeség Napja valahogy kilógott a sorból, nem lett egy Martin Luther King-es felvonulás ez sem, de a követelés jobban érvényesült, mint a felmutatás. Ha olvasgatni lenne kedvük erről, itt megtehetik: Roma Pride 2017: “Felvonulás az Emberi Jogokért”,

Felülbírálta idióta kifogását a MÁV, vasárnap emléktáblát kaphat Puczi Béla.

…és végül 2018. szeptember 22. „Tisztelt Hölgyem/Uram! Kedves Barátunk! 2018-ban, hatodik alkalommal rendezzük meg a Roma Büszkeség Napját (2018. szeptember 22. 14.00 óra, Bp. VIII. ker. Horváth Mihály tér, felvonulás a Fővám térre). A Roma Büszkeség Napja egyszerre ünnep és kiállás az alapvető emberi jogok, az emberi méltóság, az egyenlő bánásmód értékei mellett, egyben a pozitív roma identitás egyik építőköve. Idei üzenetünk: „Te is a nemzet része vagy!” elköteleződés amellett, hogy mindenki a nemzet egyenrangú és jogú tagja, abból senkit nem szabad és nem lehet kiszorítani. Meggyőződéssel valljuk, hogy mi olyan magyarok vagyunk, akik büszkék arra, hogy cigányok. Tisztelettel és barátsággal várjuk önt is, üdvözlettel a szervezők nevében: Setét Jenő elnök” – szólt a felhívás. Majd elhangzott tőle, hogy hat évvel ezelőtt azzal a céllal hozták létre a Roma Büszkeség Napja rendezvényt, hogy azt a roma identitás, önbecsülés és méltóság ünnepévé tegyék. A rendezvény sikerességét és annak célját, társadalmi üzenetét is jól jellemzi, hogy évről-évre több szervezet csatlakozik az eseményhez, így idén már közel száz roma és nem roma szervezeti és települési közösség jelezte csatlakozását. Bővebben itt.

(Most már biztosan kiátkoz Porcsin Zsolt a terjedelem miatt, de ígérem, a jövőben sokkal rövidebb leszek. Egy összefoglalás azonban még kell, hogy kerek egésszé váljon, amit eddig leírtam!)

Ahogy kutakodtam a témában – mert azért csak az érzéseimet leírni mégiscsak vonatfütty lenne az olvasóknak – egyre vegyesebbek lettek az én érzéseim is. Zárjuk ki a sok-sok emberi tényezőt, hogy ki, mikor és mivel támogatta ezeknek a rendezvényeknek a létrejöttét, kinek milyen érdeke fűződött hozzá. Zárjuk ki a személyeskedést, ami nekem is többször „sikerült” még ebben a jegyzetben is, és tegyünk olyan megállapításokat, amik objektíve láttatják ezeket a megmozdulásokat. Persze nem lesz könnyű…

Olvasva a korabeli újságcikkeket, kirajzolódik a szervezettség és a mondanivaló. Érdekes módon az újságcikkek radikálisabbnak tüntetik fel a rendezvényeket, több mondanivalóval, mint amilyenek azok valójában voltak. Azt tényként kezelhetjük, hogy a cél nem egy ellenállás volt a regnáló rendszer ellen, hanem inkább mindig egy kérés és egy felmutatás, egyfajta „implicite könyörgés” az emancipáció mellett. (Puff nekik, ez személyeskedés, de maradjon. Hadd ne tagadjam már meg azt, aki vagyok!)

A szervezők hozzáértését azonban nem tükrözi vissza a résztvevők öntudatossága. A sokaság valamiféle fiesztának gondolja ezt a dolgot, valamiféle ünnepi sokadalomnak, ahol számukra az egyébként igen jó beszédek nem is olyan lényegesek, minthogy kik lesznek a zenei mulatsággal záródó rendezvény fellépői. Jó alkalomnak tartják a roma nemzetiségi önkormányzatok vezetői, hogy egy a rendezvényre való meghívásra hivatkozással „felmenjenek” Pestre szórakozni egy kicsit. Pedig nem szórakozni kéne, hanem elgondolkodni. A magyar köztudatba sem került át szerintem semmi; a romák mozgolódtak egy kicsit, majd tapsoltak, táncoltak és fütyültek, mint szokták. Kb. ennyi.

A 2013-as létszámot azonban meg sem közelítik a mostani létszámok. A pesti cigányok valahogy mindig mással vannak elfoglalva, inkább vidékiek a résztvevők. A politikai terep sem lett kedvezőbb. Road show sem lett még az elgondolásból, de szerintem nem lesz ez mindig így. Magyarul: ha lesz péz’, lesz büszkeségnap, ha nem lesz péz”, hát sok értelme már nincs. Ezt én így látom, és nagyon sajnálom így láttatni az egyik legszervezettebb, de mozgalmi vagy politikai szempontból igencsak leszálló ágban lévő rendezvénysorozatot.

A roma Martin Luther Kingek még alszanak…

Jövő héten új témával jövök. Szép napot!