Áll a bál. Csakhogy ez most nem az a talpig gálában mulatva táncikálós buli. Itt azok kapkodják a lábukat, akiknek ég a talpa alatt a talaj. Nem kevesen vannak. Mondhatnám, hogy hála az égnek, de sajnos ezzel a lakosság nincs kisegítve, mindannyian szívunk.

Korában már többször írtam akkutémában, részt vettem a közmeghallgatásokon, a második egészen pontosan 10, azaz tíz órán át tartott, amit étlen-szomjan csináltunk végig. Jó, jó, nem tartott volna annyi ideig, de a beépített fideszesek, élükön a primadonna a profikat megszégyenítő alakításával sem tudták szétverni. Köszönhetjük Kozma Évának, aki akkor nagyon erőteljes és határozott fellépésével kikövetelte a főispántól (jézusom, még mindig elkap a röhögés, ha erre a szúette feudális kivagyiskodásra gondolok), hogy folytatódjon. Voltunk is minden, csak jók nem. Guruló dollárokkal felhergelt álcivilek, áldebreceniek, haladásellenesek, blablabla. Amilyen szöveget csak elő bírtak húzni a propagandaszótárból. Minden létező tüntetésre, tiltakozásra elmentem, kétszer kigyalogoltam a többiekkel a Déli Ipari Parkba.  

A maratonira nyúlt második közmeghallgatáson, ahol már nem prezentációkkal dúsított konferenciát csináltak belőle, a hatóságok embereitől, többek közt az azóta a városhoz átigazolt osztályvezetőnőtől a bűvös szó a határérték volt. Én mindig is szerettem Agatha Christie krimijeit. Nos, azokat olvasva megtanulhatta az ember, hogy feltűnés nélkül ki lehet nyírni valakit, ha bizonyos szereket óvatosan – határértéken belül – adagolunk nekik. Majd összeadódik az szépen, és teszi a dolgát. Valami ilyesmi fordult meg a fejemben, amikor minden második mondatukban ezzel takaróztak a hivatalnokok. Nem, nem akarom elbohóckodni a dolgot, nyilvánvalóan határokat kell szabni. Csak az a határ legyen akkor minél alacsonyabb. Hiszen már volt előttünk nagyon rossz példa. Betemetett mérőkutak, magasról letojt szabályok. Itt viszont azzal a gyermeki naivitással álltak hozzá, hogy ugyan miért lépné át a megengedett határértéket az üzem. Miért? Megmondom. Mert gyarló és nem érdekli. Biztosan látott már a legtöbb ember gyereket közelről. Akinek, ha azt mondják, jó, még ezt az egy partit lejátszhatod, aztán kész. A többség alkudozik. Vagy simán megszegi a megállapodást. Mondjuk, a felnőttek se mindig jobbak. Igen, azt akarom mondani, hogy bizalmatlannak kell lenni. Főleg a rossz tapasztalat után. Mert bizonyára vannak, akik, ha az életük múlna rajta, sem térnének el a megállapodástól. Hiszen láthatjuk, régen egy valamirevaló kézfogás szerződés volt, becsületbeli ügy. Ma némely többkötetes szerződésben foglaltakat sem érzi magára nézve kötelezőnek sok ember. Ha meg még haszon is múlik rajta, akkor az anyját eladná két forintért.

A Semcorp nem a fegyelmezett, szavahihető, korrekt cégek sorát erősíti. Egyáltalán nem. Már nem először szegi meg az előírásokat. A büntetés vicc. Ám, ahhoz, hogy az idáig fajuljon, kellettek együttműködésre, sumákolásra kapható emberek. Önmagában az, hogy a lakosság megkérdezése nélkül szabadították a városra ezeket a gyárakat, mérhetetlenül aljas húzás volt. Ipar meg fejlődés meg munkalehetőség, aha, hogyne, persze. Jófajta termőföld megszüntetése, hű, de jó ötlet! Rengeteg vendégmunkás, az aztán megoldja a magyarországi magyarok helyzetét. Apropó, hogy is van ez a „Ha Magyarországra jössz, nem veheted el a magyarok munkáját!” lózung?

Nos, a Kormányhivatal június 24-én határozatban utasította a gyárat, hogy állítsák le a termelést, mert egy legutóbbi mérés szerint alumíniumból a határértéket tizenháromezerszeresen túllépték. Értjük, ugye? Nem ám csak úgy picit, kicsit, éppenhogy. Ahogy a csövön kifért, teli rüszttel.  

De, sikerült? – kérdezhetnénk. Napokkal ezután tűzoltóautó jelent meg a gyárnál, a lánglovagok pedig ok nélkül nem rohangálnak helyszínre. Szóval, kábé ennyit ért a hivatal szava.

Aki annak idején ezeket a beruházásokat ujjongva üdvözölte, a lakosságot ekézte, az akaratukat semmibe vette, most mintha már nem lenne ennyire magabiztos. Igaz, hogy szabálytalanságok sora történt már korábban is, amiről a lakosság csak jóval később értesült (végül is, mi közünk hozzá), a hivatalok is bőven késlekedtek az intézkedésekkel. Titkolózás ment. Aztán most hirtelen borul minden. Elegük lett. A polginak is. Ha nem ismernénk eddigi áldatlan ténykedését a városban, még azt is mondhatnánk, hogy karakán. De szó sincs erről. Időközben kifogyott mögülük a támasz, amiről azt hitték, mindörökké lehetővé teszi, hogy hülyére vegyék az embereket. Két alpolgármestere egyébként is akkorát bukott a választáson, mint ide Kiskunlacháza, a bizalmat elvesztette, de a karma dolgozik rendületlenül. Most harciasan toppantott a lábacskájával, hogy most már aztán ejnye-bejnye meg irgum-burgum meg teringettét, mert neki elege lett. Hűha! Ugye, nem baj, ha ettől most nem ájulunk el?

Azért, ha jól belegondolok, volt ennek a Semcorpnak egyéb jó húzása is. Vagy inkább a kormánypárti vállalkozónak, netán Téglás polgármesterének? Épült ugyanis Tégláson (hiánypótló lett volna) egy szép épület, amit eredetileg idősek otthonának szántak. Már a falán is volt a név, ami aztán igen hamar lekerült onnan, és a madarak azt csiripelték, hogy munkásszálló lesz inkább belőle. Én akkor kimentem, hogy magam győződjek meg arról, mi a helyzet. És, lám, a hír igaznak bizonyult. A helybeliek szívesen nyilatkoztak, volt, aki a kezembe nyomott egy felhívást, ahol tiltakozásra hívták a lakosokat, ugyanis a polgármester azt nyilatkozta korábban, hogy abból ugyan nem lesz munkásszálló. Ha mégis, akkor ő lemond. Spoiler, lett, és nem mondott le. Az épületből kifelé tartó határozottan nem magyarul beszélő embereket megszólítottam, ők maguk mondták el, hogy a Semcorpnál dolgoznak, és naponta hozza-viszi őket erre a célra rendszeresített busz. Téglásról Debrecen túlsó végébe. Tudomásuk szerint a Semcorp az ingatlant, amiben laknak, megvásárolta. Ha valaki ezek után is azt akarja bemesélni, hogy ez nekünk mekkora jó üzlet, azt javaslom, ne strapálja magát, mert nem most jöttem a hathúszassal.

Már csak arra leszek kíváncsi, augusztus huszadika alkalmából a teljes debreceni akkuipar ott fog-e parádézni, gyerekeknek lufit osztogatni, virágkocsiról cukrot dobálni, céges logóval ellátott holmikkal „megvásárolni” a helyiek jóindulatát. Vagy a polgármester, ha még hivatalában lesz akkor, lesz olyan tökös, és ismét toppant egyet, hogy elege van. Esetleg nem fogadja el a cégek programok támogatására felajánlott pénzét, és nem is reklámozza ezeket a gyárakat. Ha tényleg elege van. Mert nekünk nagyon elegünk van és volt már a választások előtt is, politikai széljárástól függetlenül. Remélem, pénteken sokan leszünk, hogy ennek hangot adjunk!

(Ez a jegyzet – mint ahogy az itt megjelenő összes publicisztikai írás – a szerző véleményét tükrözi.)

Kosztonyák Katalin írásai itt olvashatók: A SZÓLÁS JOGÁN.