Mintegy fél évet dolgoztam szünet nélkül Seefeld in Tirolban, ebben a kis turistaparadicsomban Innsbruck mellett, ahol alig pár ezren laknak. S most, hogy itthon vagyok egy hónapot (aztán irány vissza), rácsodálkoztam pár dologra, ami ezalatt a durván hét hónap alatt megváltozott Magyarországon. S ez most egyáltalán nem az a duma, hogy külföldről hazalátogattam, aztán jár a szám. Egyszerűen hihetetlen volt a számomra, hogy amikor bementem idehaza a boltba, mondjuk, tavaly októberben és most júniusban, pár hónap alatt hatalmas mértékben nőttek az árak. Második napja vagyok Magyarországon, s amikor a boltban a fél éve még a kilóját nézve 800 forintos gombát 1800 forintért találtam, a szívemhez kaptam. Micsoda? Ezért most épp ez motoszkál bennem, hogy mekkora a kontraszt egy nyugati szomszédos ország és Magyarország között.

Én debreceniként – ide jártam az Ady Endre Gimnáziumba – szeretem a várost, és azt is látom, hogy szépül a belváros, építkeznek. Nekem például ezek tetszenek. Kíváncsian járom be, hogy itt vagy ott mi változott. Ám mindeközben tudom, hisz nyitva van a szemem és amúgy is olvasom a híreket is, hogy a külvárosi részeken viszont rengeteg elmaradása van Debrecennek. A másik, ami a kontrasztot adja, hogy milyen az emberek alapvető beállítottsága ott és itt. S nemcsak az egyébként olimpiai faluként is egykor funkcionáló Seefeldről beszélek, hanem ott bárhol, ha bemegyek egy multihoz, s itt, pedig ugyanaz az áruházlánc, ám másként viselkednek sok esetben velem. Nyilván ez emberfüggő is, tudom jól, ám egyszerűen Ausztriában kivétel nélkül olyan szinten odafigyelnek rám, akár a vendéglátásban, akár ha banki ügyet intézek vagy simán vásárolok, hogy csuda. Ez náluk kőkemény elvárás – ami persze rám is vonatkozik, amikor az embereket kiszolgálom a szállodában – az ott dolgozóktól, akik a lehető legtürelmesebben és legudvariasabban állnak hozzám, még akkor is, ha mondjuk bénázok.

A múltkor a kasszánál, ahol számolgattam a centeket még a végén, a pénztáros látta, hogy sietnék, ne tartsam fel a sort, és kedvesen annyit mondott: „No stress, bitte!” – nyugalom, a munkaidőmbe bőven belefér, ne kapkodjon! Nyilván hasonlóval Magyarországon is találkozom, szó se róla, de az ellenkezőjével is nemritkán. Alapvetően azt érzem, hogy itthon az emberek nap mint nap beviszik a gondjaikat a munkahelyükre is, ez pedig eleve meghatározza azt, milyen lesz ott a hangulatuk. A négycsillagos 170 férőhelyes szálloda, ahol felszolgáló vagyok, 1200 méter magasan van nagyjából, gyönyörű helyen, nemcsak télen, nyáron is nagy kapacitással üzemel, van munkánk bőven. Heti hat nap, napi nyolc óra, de felbontva délelőtti és esti négy órára, közte szünettel, amikor azt teszek, amit akarok. Viszont, ha valakiről rossz véleményt írnak a vendégek, azt a sarokba állítják…

Ami még érdekes a számomra, az a parkok, közterületek állapota, ellátottsága. Amint jön a jobb idő, mindent rendbe tesznek Ausztriában, s például – a debreceni tereket látva jut eszembe – a kuytasétáltatókra gondolva ki vannak rakva a kukákhoz kutyakaka zacsik. Általában nem a boltban kell megvenniük a gazdiknak, csak onnan leakasztják, ingyen van. Szóval kicsit olyan érzésem volt a minap, mint Tom Hanks filmjében, a Számkivetettben, ahol ugye a Wilson nevű rögbilabdájával beszélget a lakatlan szigeten, majd megmentik, visszatér, és megszeppen mindentől, megilletődve szemléli a régi-új környezetét. Voltam már hosszabb ideig külföldön, például 2007-ben vagy 2008-ban… Akkor hajón dolgoztam vagy fél évet, ám akkor annyi volt a változás, mire hazajöttem, hogy a nem hologramcsíkos ezreseket kivonták a forgalomból, és mivel volt pár régi fajtám, azzal éppen nem tudtam fizetni…