Debrecenben a Dobozi utca 2/D-2/E (a ReFoMix Szociális és Egészségügyi Központja – éjjeli menedékhely és nappali melegedő) nem az a hely, ahol megkérdezed, készíthetsz-e egy fényképet. Teljesen mindegy, milyen szögből, mennyi részletet mutatva, és később milyen effektekkel retusálva buherálod meg a képet, a valóságot nem tudod eltakarni. Szeretnéd megmutatni, hogy az ott élők is szépek, bájosak, mosolygósak. De egyszerűen az évtizedes utcai élet, az alkoholizmus, a félig fagyott arcok, az amputált végtagok, a szürkehályog, a fogatlanság nem teszik ezt lehetővé. Így inkább nem fényképezel, hogy azt a kevés méltóságot ne vedd el tőlük. Amit teszel, az az, hogy beszélgetsz velük, hadd meséljenek.

A december végi ételosztás egyik koordinátora, Oláh Zoltán presbiter (Nagytemplomi Református Egyházközség) a Svetits Katolikus Óvoda, Általános Iskola, Gimnázium és Kollégium segítkező végzőseinek azt tanácsolta, ha van egy meleg jókívánságuk az ott élőknek, egy kézfogás, akkor adják nekik oda ma, mert lehet, holnap már nem élnek.

Bár nem itt kezdődött a nap. A Dobozi utca 2/D-2/E az utolsó állomása az aznapi ételosztásnak, az a hely, ahonnan egyesek szerint már nincs kiút egy hajléktalan ember számára.

Oláh Zoltán és Kubinyiné Mikó Ágnes (Nagytemplomi Református Egyházközség, lelkész-hitoktató) már 10 éve vesznek részt az ételosztásokon krízis időszakban. Ezúttal a Svetits egyik végzős osztálya diákjainak köszönhetik a meleg ételt a rászorulók. Kubinyiné Mikó Ágnes a hittantanáruk, és évekkel ezelőtt beszéltek arról, hogy majd végzősként, ha van kedvük, jöjjenek el egy ilyen ételosztásra. Ez történt 2019. december 28-án.

Oláh Zoltán nem csak az ételosztások során igyekszik segíteni a rászorulóknak. Nemrég adományokat vittek a bodaszőlőieknek. Ő is azt vallja, hogy „a társadalom nem csupán individualista”.

Az első ételosztó ponton találkozunk a most 57 éves Julikával, aki Hajdúhadházról jár át Debrecenbe meleg ételért. 7 gyereket nevel otthon, mindenki jár óvodába vagy iskolába, ő maga pedig közmunkás volt.

Oláh Zoltánnak mindenkihez van egy kedves mondata, igyekszik az embereket jó kedvre deríteni, és mint ahogy ez a képen is látszik, sikerrel.

Mielőtt megkapják a meleg ételt, regisztrálniuk kell (név és születési dátum), ami már önmagában egy stigma. A többség életkora 50-70 év közötti, de vannak sokkal fiatalabbak is a listán.

Persze itt se mindenki hálás az ingyen ételért, van, aki a „belső, forró kabátot magára öltve” hőbörög amiatt, mert nem rögtön elviteles dobozba kapja a chilis babot. Ott is hagyja a csapatot.

Nem sokkal ezek után félszegen közeledik egy idős hölgy, és csak halkan jelzi, ő is az ételosztásra jönne: „ide kell járnom szégyenszemre”. Havonta 68 970 forintból kénytelen a hölgy megélni. „Béna vagyok, és sánta, de a bal kezemmel megtakarítom még az ablakot!”

Oláh Zoltán mindenkinek hangosan tudtára adja, hogy a következő héten is lesz ételosztás, jöjjenek!

„Elváltam, a házat eladtuk, a rám eső pénzből viszont csak egy kis viskót tudtam venni. Se víz, se gáz, se áram. Itt mindenki kisnyugdíjas, nem tudjuk magunkat ellátni!” – sírja el magát egy idős néni, ahogy sietve igyekszik távozni a sorból. Szégyenkeznek azért, mert erre szorulnak, hogy sorba álljanak egy alapvetően hajléktalan embereknek szánt ételosztáson.

A Petőfi téren találkozni olyan rászorulókkal, akik nem pusztán félrevonulnak enni, de hátat is fordítanak a még sorban álló társaiknak és az őket meleg étellel kínáló fiataloknak. Hiába járnak ide minden szombaton, szégyellik ők is, hogy erre kényszerülnek. Van, aki hiába beszél, sajnos már alig lehet érteni, mit mond. Mondja, magyarázza, de nem érteni. Remeg a keze közben.

A presbiter többször idézi az ételosztások során a Bibliának alábbi két versét:

„Ha valaki elszegényedik testvéreid közül valamelyik lakóhelyeden, abban az országban, amelyet neked ad majd Istened, az Úr, ne légy keményszívű és szűkmarkú az elszegényedett testvéreddel szemben, hanem légy hozzá bőkezű, és adj neki szívesen kölcsönt, amennyire szüksége van, és amiben szükséget szenved.” 5Móz 15, 7-8.

Nem mutatkoznak be. Egyikőjük 17 éve él az utcán, míg a másik alig 2 hónapja. Nem akarnak arról beszélni, hogyan kerültek utcára. Megmutatom nekik a készült fényképeket, mosolyogva leokézzák, és már haladnak is a sorral tovább a chilis bab felé.

Nagyon hideg van, fúj a szél és olykor a hó is szállingózik. Kesztyűje szinte senkinek sincs, se meleg sál a nyaka körül. Baseball sapka kötött, meleg fejfedő helyett. Talán egy szállón, talán valahova behúzódva töltik az éjszakát.

Egy hölgy sorba akar állni másodjára is, hiszen holnap már ismét nincs mit ennie. Egyik társa figyelmezteti, ne tegye, de a hölgy kitartó, neki szüksége van még egy adag ennivalóra, hiszen holnap mit fog akkor enni..

Mivel minden ételosztó pontra egy megadott mennyiséget hoznak a diákok, ezért megkérik a hölgyet, hogy várjon addig, amíg mindenki kap bőségesen enni, és ha marad, akkor tudnak neki még egy dobozba szedni. Időközben a hölgy viszont inkább elsétál azzal az egy adaggal, amit kapott.

Közben egy férfival beszélgetek, alig 40 éves, de az utcai lét és az alkohol már komoly nyomokat hagyott az arcán, így inkább ötvenesnek mondanám. Most is kikandikál a táskájából egy üveg bor. Nagyon sovány, alig beszél. Festő volt valamikor, alkalmi munkái most is vannak, de mivel a lakcímkártyáján a Dobozi 2/D-2/E szerepel, nehezen tud felállni. Az ételt sem bírja megenni. Egy elviteles dobozba önti át a maradékot az egyik végzős, hogy magával tudja vinni a férfi. Oláh Zoltán azzal magyarázza ezt, hogy az illető vagy iszik, vagy nincs mit ennie, ezért nincs is hozzászokva a rendes étkezéshez. Iszik, mert feledni akarja ezt a helyzetet. Ördögi kör ez.

A diákok nagyon lelkesen adogatják a szalvétát, a kenyeret, a szaloncukrot és az „Igés kártyát” a sorban állóknak, majd később gyűjtik be a szemetet mindenkitől. Néhány fiatalnak nem ez az első alkalom, hogy ételt oszt vagy valamilyen formában segíti rászoruló embertársait. Két lány arról beszélgetett, hogy mennyire szomorú az, amikor ők jó szívvel segítenek, adják az ételt vagy ruhát osztanak, de egyesek köszönöm helyett azt kérdezik: csak ennyi?

Ahogy haladunk a sokadik ételosztó ponthoz, úgy találkozunk egyre borzasztóbb történetekkel. Sanyi legalább 10 éve van az utcán, előtte a Csokonai Színház asztalosa volt. Egy meleg plédet kap, amivel be tudja magát takarni, ha mégse menne szállóra. Félrevonul, úgy gyömöszöli bele ütött-kopott utazótáskájába. Ennyi az élete. Nagyon maga alatt van, a presbiter hiába ajánlja fel neki a segítségét, hiába ismétli többször, hogy ha úgy érzi, nincs tovább, inkább keresse meg őt, hisz tudja, hol találja. De nem tudni, megkeresi-e. Nem tudni, meddig bírja a hajléktalan életet. Nem tudni, mikor akar véget vetni az életének. Oláh Zoltán úgy látja, Sanyit ez a stigma már annyira lehúzza, hogy nem képes kibontani a benne rejlő képességét, ami a mostani helyzetéből kihúzná.

Oláh Zoltán nem tudja könnyek nélkül elsorolni, mi várhatja a fiatalokat majd a Dobozin. Ahogy mondja, meghoz egy rossz döntést az ember az életében, majd a Dobozin találja magát. A presbiter felmutatja a levegőbe az egyik regisztrált hajléktalan ember kártyáját: ez egy stigma!

Az ételosztás koordinátorai úgy döntenek, hogy nem sorban állós ételosztás lesz ott, hanem egyenként mennek a fiatalok mindenkihez, így személyesebb.

A hely kisebbnek tűnik, mint amilyennek képzeltem. Itt megszondáztatnak mindenkit, alkoholos állapotban ugyanis nem tartózkodhat senki a szálláson az ott lévők védelme érdekében.

Ahogy belépünk az épületbe, erős bűz csapja meg az orrunkat. Nemcsak a mentális, de a testi nyomor is halmozottan van jelen a szállón. Lassan araszolva, szitkozódva közlekedő lakó, kerekesszékben ülő idős férfi lábak nélkül, járókeret, bot, csoszogás.

Férfiak és nők elkülönítve. A nőknél talán nem olyan látható a szag, de szinte mindenhol az emberi vizelet masszív szaga lengi be a termeket. Meleg van, mindenki örömmel várja a fiatalokat, akik egymás után hordják befelé a meleg chilis babot dupla szelet kenyérrel.

Az egyik teremben egy hölgy mellé letesznek a fiatalok rengeteg szaloncukrot egy „Igés kártyával” együtt. A hölgy, mivel nem lát (jól), a kezeivel matat a szaloncukrok között, kicsit meggyűrve a kártyát. Gyorsan odalépek az ágyához, és megkérdezem, szeretné-e, hogy felolvassam, mi áll a lapon. A hölgy nemcsak nem lát, de a hallása se a régi már. Az ételosztás legszívszorítóbb pillanatai ezek számomra.

Bekopogok az egyik konténerbe, és belépve megkérdezem az ott lévő idős férfiakat, hogy feltehetek-e néhány kérdést. Hellyel kínálnak, gyorsan az ágyaikat is rendbe szedik, néhány szál hajukat is megigazítják. Mint akiken benyomnak egy gombot, csak mesélnek és mesélnek. Az alkoholizmussal kezdődik minden, majd jön a válás és az utca. Nagyon jó itt, mondják, csak nem tudják, hogyan tovább.

Hazafele Oláh Zoltánt arról kérdezem, mi lenne, ha pszichológus, szociológus, szociális munkás egyetemi hallgatókat kérnének meg, segítsenek ezeknek az embereknek. Sokaknak csak arra van szükségük, hogy meghallgassák őket. De ki, ki fogja ezt elindítani? Nem tudni. Sokan kiégnek ezen a területen is, nem bírják huzamosabb ideig gondozni a hajléktalan embereket, látni ezt a sok tönkrement emberi életet.

Saját költségen főznek szombatonként azért, hogy tudjanak a rászorulóknak ételt adni. Nincs pályázati vagy önkormányzati támogatás. A mostani alkalommal a Svetits Katolikus Óvoda, Általános Iskola, Gimnázium és Kollégium végzősei osztálykarácsony helyett a december 28-i főzésre biztosították a hozzávalókat. A kártyákon lévő áldás szövegét az osztály választotta ki, és egy végig mosolygó nyírségi lánynak köszönhették a dizájnt.

Kedves olvasó, ha szeretnél segítő kezet nyújtani a rászorulóknak, Debrecenben keresd például Oláh Zoltánt a Nagytemplomi Református Egyházközségnél!

CSAK VELED együtt tudjuk garantálni, hogy az újságíró és a szerkesztő munkájába ne szólhasson bele más, csak Te, az olvasó. Támogasd előfizetéseddel a Debrecinert! Köszönjük!