A Debrecen-Árpád téri Református Egyházközség az utóbbi években 7-8 embernek (40-50 évesek) segített: hajléktalanoknak, akiknek a lelkipásztor által vezetett gyülekezet jelentette az utolsó esélyt.

A hajléktalanok bizalomvesztett emberek, nem lehet őket rögtön elhelyezni dolgozni. Sanyi például egy zárkózott ember, aki számára nagyon fontos, hogy eleinte csak azokkal legyen, akik körülötte vannak – kezdi a lelkipásztor rögtön egy nemrég pártfogásukba vett férfi történetét.

Az önértékelésükkel is baj van – folytatja B. Ferenc, aki diakónusként tevékenykedik a gyülekezetben.

János maga teszi fel és válaszolja meg azt a kérdést, mégis gyülekezetként miért foglalkoznak a hajléktalanokkal. A templom környékén mindenhol kolduló emberekbe botlanak, nem lehet úgy hazamenni, hogy ne állítaná meg őket 1-1 kéregető. Ezért gondoltak arra, hogy valahogyan segítenek nekik, elkezdenek foglalkozni velük. Eleinte a lelkipásztor végezte ezt a segítő munkát, majd többen csatlakoztak hozzá, és mostanra már szinte csak irányítania kell a folyamatokat.

A tiszteletes és a diakónusok egy emberként mondják, hogy Katika a legszemléletesebb és a legkézzelfoghatóbb példa arra, hogyan lehet nagyon mélyről újra erőre kapni. Az egész életútja tragikus volt: többszörös öngyilkossági kísérlet, hitelek, magára maradt a gyerekivel, folyamatosan gyógyszerek hatása alatt állt. A piacon koldult, amikor a gyülekezet egyik tagja felfigyelt rá, és behívta a közösségükbe. S. Gyula diakónus szerint Katikáról ma meg se lehetne mondani, milyen mélyről is jött valójában. Sőt tovább megy: tőle kapják az erőt, hogy menjenek, csinálják a munkát.

A tiszteletes arra használja a közfoglalkoztatott programot, hogy visszahozza ezeket a hajléktalanokat a munka világába. Nem csak a munka világába, valójában az életbe akarom őket visszahozni.

Akiknek eddig sikerült segíteni, mindannyian már a Dunántúlon vannak, ott tudtak a legkönnyebben munkát kapni. Évekkel ezelőtt is nagy volt már a munkaerőhiány az ország túlsó felén, ezért könnyű volt az elhelyezkedés. Most már ebben a térségben is egyre nagyobb a munkaerőhiány, így itt sem lesz lehetetlen feladat munkahelyet találni pártfogoltjaiknak.

Visszaszerették Katikát

Az ellátórendszer mindenkinek ugyanazt a szolgáltatást adja meg, de ha valaki fel akar állni, ez a rendszer nem alkalmas arra, hogy tényleg felemelkedjék, arról nem is beszélve, hogy visszahúzzák őket hajléktalan társaik: akiknek egy kicsit sikerül, azokat vissza akarják rögtön rántani a többiek. Általában 10-20 évig vannak utcán, természetesen bizalmatlanok lesznek. Ha mi is eltöltenénk akár csak 3 évet az utcán, talán mi is innánk – magyarázza a tiszteletes. Sokan lenézik a hajléktalanokat, csak az alkoholistát látják bennük. Létezik azonban Dömösön a Magyar Kékkereszt Egyesület Református Iszákosmentesítő Misszió, aminek köszönhetően többen sikeresen kilábaltak már az alkoholizmusból.

Dömösön foglalkoznak a lelki dolgokkal is, ott ráébred az ember arra, hogy ’én is érek valamit’ – folytatja B. Ferenc, aki segítőként jár vissza a dömösi intézménybe. – Amikor a családról van szó egy-egy beszélgetésen, ott azért előkerülnek a zsebkendők. Ott meglett férfiemberek törnek meg..

Az anonim alkoholisták csoportja az olyanokon segít, akik csak úgy lógnak a szeren, úgy élnek, hogy nekik minden mindegy, utálják magukat, az egész világot, mindenki hibás, csak ők nem – hatalmas nagy erő kell ahhoz, hogy egy alkoholista bemerészkedjen egy ilyen csoportba. Mi azzal szoktuk fogadni őket, hogy szeretünk mi addig, amíg újból meg nem szereted magad – meséli B. Ferenc, aki maga is az alkoholizmussal küzdött, de szerencsésen kilábalt belőle a dömösi intézmény és az AA csoport segítségével. Mint mondja, ezzel élete végéig foglalkoznia kell egy alkoholistának, hiszen aki egyszer az lett, az is marad. Úgy gondolják, a „visszaszeretésre” Katika az élő példa, most már ő segíti Ferit és Sanyit is, figyel rájuk, mintha az anyjuk lenne.

Mi alapján választunk ki valakit? S. Gulya meggyőződése, hogy az Úr adja ezt ki nekik. Ferire ő figyelt fel a Dobozi lakótelep piacánál. Valamiféle késztetést érzett arra, hogy odamenjen hozzá, megszólítsa. Aztán meglátta őt a templomban is, mivel járt istentiszteletre. Egyszer hazavitte, nála Feri megfürödhetett, beszélgettek sokat, és erősödött a kapocs közöttük. Határozottan érezte, hogy neki ezzel az emberrel dolga van. Szépen elkezdett alakulni az egész történet: a gyülekezet néhány tagja szintén segíteni akart Ferinek, először a lakhatását szerették volna megoldani. Azonban nem sejtették, mennyire nehéz dolguk lesz: hónapokon keresztül nem találtak egy szobát, egy lakást sem. Senki nem állt velük szóba azért, mert egy hajléktalannak akartak volna segíteni. Közben beszélgettek Ferivel az alkoholproblémáiról is, hogy ezzel is muszáj lesz kezdeni valamit.

Szerencsére a lakhatási probléma megoldódni látszott: a gyülekezetnek van egy Gondviselés Alapítványa, aminek keretén belül fel tudtak újítani egy lakást és berendezni új bútorokkal. A rezsit pedig 3 család fizeti.

Kelj fel és járj!

Mielőtt azonban ide beköltözött volna Feri, a diakónusok elvitték a dömösi intézménybe, hogy alkoholproblémáját kezeltessék. Bár református lelkületű a hely, de teljesen elfogadott, ha valaki például nem hisz Istenben.

Ferire olyan hatással volt Dömös, hogy a járókeretet is elhagyta, botra cserélte. B. Ferenc szerint nagyon sokat számított az, hogy naponta háromszor étkeztek, jó volt az asztaltársaság, és persze semmi italozás nem folyt. Az intézmény vezetőjére is igen jó benyomást tett Feri. Egy nagyon értelmes férfiként jellemezte őt, akinek okos hozzászólásai vannak.

Ám miután fedél került a feje felé, akkortól sem ment minden zökkenőmentesen. Az utcán töltött 20 év teljesen másra kondicionálta Ferit, mint amire egy lakás lehetőséget ad. A tiszteletes szerint ez csak úgy működik, ha valaki ilyenkor az illető mellett van és beszélget vele. Elmondja neki, hogy borotválkozni kellene, a ruhákat pedig kimosni. Ebben segít nagyon sokat Katika. Pontosan tudja, mikor mire van szükség: határozottságra vagy simogatásra. Hiszünk abban, hogy Feri és Sanyi is eljutnak majd oda, hogy később segítsenek egy náluk rosszabb helyzetben lévőnek, mint ahogy most Katika teszi.

Célokat kell adni

S. Gyula diakónus boldogan mesélte Sanyiról, hogy a közös munkájuk alatt Sanyi lelkesen ecseteli, miként tervezgeti a jövőjét. Neki már van önbecsülése, vannak tervei. Bár csak napi fél óra van előírva angolozásra, de ő naponta 1-2 órát is foglalkozik a nyelvvel. Ugyanis duolingozik. Nagyon fontos, hogy célokat adjunk nekik – hangsúlyozza Veres János. – Ha nyitnánk egy 40 fős melegedőt, ezt nem tudnánk megtenni. Akik itt vannak hárman, velük viszont nagyon sokat tudunk érdemben foglalkozni.

Ferinél is megtörtént az áttörés, most már ő is azon gondolkodik, milyen munkát kellene végeznie így, járókeretesen. Minél értelmesebb valaki, annál nagyobb nyomásként nehezedik rá az, ha nincs célja. Feri pedig eléggé értelmes. A diakónusok fogják Feri kezét ebben is: segítenek neki elintézni a megfelelő papírokat, hogy dolgozhasson, és később megkaphassa az előnyugdíjat.

Az igazi szociális ellátás az lenne, ha még azelőtt sikerülne megfogni az embereket, hogy az utcára kerülnek – mutat rá a prevenció hiányára a lelkipásztor. – Egy kis emberséggel lehet segíteni rajtuk, és működik, hiszen mi is már 7-8 embert segítettünk vissza az életbe. Most ezeket az ingatlanokat, amikben laknak, akár ki is adhatnánk, de nem tesszük. Nekik segítünk. De sajnos csak ennyi a kapacitásunk. Így viszont megengedhetjük azt, hogy nem 1 év áll rendelkezésükre a teljes talpra álláshoz, hanem akár 2-3 év is. Főleg ha látjuk a folyamatot. Mi minden segítséget megadunk ahhoz, hogy visszakerüljenek az életbe.

Úgy gondolják, nagyon sokat jelent az, hogy a lelki dolgokba bevonódnak. A diakónusok szentül hiszik, azért van autójuk, szabadidejük, hogy ezzel segítsenek. A benzint ők fizetik, szabadidőben teszik a dolgukat. Isten választott téged, méghozzá két okból: hogy megáldjon és hogy áldássá tegyen mások számára – idézi a Mai Igét S. Gyula, majd hozzáteszi, hogy ők már megkapták ezt az áldást, és most már ők próbálnak áldássá lenni mások számára. B. Ferenc úgy érzi, hogy Feri, Katika és Sanyi már akkor is rendben lennének, ha semmit nem tennének értük. Azért, mert bármikor számíthatnak rájuk. Most már azon kell dolgozniuk, hogy önállóak legyenek.

Alázattal végzik mindannyian a munkájukat, nem is gondolják, hogy nagy dobra kellene verni. Hiszen a világ legtermészetesebb dolga ez. Szerintem semmi különlegeset nem teszünk. Itt vannak ezek az emberek a templom körül, valamit kezdeni akarunk velük, szerettünk volna nekik segíteni. De erre nincs külön kapacitásunk, pénzünk, a gyülekezetünk nem ezért van, hogy egy szociális ellátórendszer legyen. Ez a magunk pénze, ezt mi gyűjtjük össze. A gyülekezet önfenntartó, itt azért ég a villany, mert mi összeadjuk. Itt nincs állami támogatás. Alapvetően úgy gondolom, hogy jó az ellátórendszer, csak alkalmatlan arra, amit mi csinálunk. Mi pedig alkalmatlanok vagyunk arra, amit ők csinálnak. Mi ezt tudjuk vállalni, hogy évente egy embert felállítunk. De őket fel is állítjuk – zárja mondandóját a tiszteletes, a diakónusok bőszen bólogatnak közben.

(folytatása következik)