Júliusban az elmúlt évek, talán az elmúlt évtizedek legdurvább vihara tombolt Debrecenben. Ugyan a történtek idején nem voltam a városban, de sokkoltak azok a fotók és videók, amelyeken letépett háztetők, kidőlt falak, tövestől kitépett fák voltak láthatók. Súlyos károk keletkeztek köz- és magántulajdonban, élő környezetben és építettben egyaránt. Minden kétséget kizáróan rendkívüli esemény volt ez, igazi időjárási szélsőség. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a politikának nincs dolga az üggyel.

Debrecen közgyűlésében legutóbb ismét egymásra talált a fideszes városvezetés és ellenzéke (tartozéka), egymásra licitálva állították ugyanis, hogy erre a viharra egyszerűen nem lehetett felkészülni, aki mást állít, az méltatlan politikusnak, újságírónak – tán városi polgárnak is – lenni.

Papp László polgármester megállapította például, hogy ilyen viharok legfeljebb tízévente egyszer fordulnak elő. Fellélegezhetünk tehát. Bízni már csak abban kell, hogy a polgármesteri hivatal munkatársai erről az időjárást is értesítették.

A nagy felelősségelkenések és megnyugtatások között azért volt némi hiányérzete az embernek, hallgatva a városatyák és -anyák érveléseit. Egyrészt a vita – dehogy vita, hálálkodás – közben egyetlen mandátumtulajdonos száját sem hagyta el a „klímaváltozás” kifejezés. Talán attól tartottak, ha megnevezik a bajt, a végén még bevonzzák? Felesleges aggodalom, ahogy a politikai, úgy a fizikai klíma alakulására sincs már ezeknek sok hatásuk.

A klíma ugyanis évtizedek óta változóban van, méghozzá elsősorban annak a környezetet kizsákmányoló, vadkapitalista szemléletnek az eredményeképp, amelynek sajátosan feudális, némi kínai gyarmatosító kedvvel keveredő vállfaját hazánk jelenlegi vezetése és annak elvek által meg nem zavart helyi kiszolgálói is a képviselik – akkumulátorgyárastul, autógyárastul, mindenestül.

Klímakutatók pedig évtizedek (!) óta arra figyelmeztetnek, hogy a világ minden pontján egyre nagyobb viharokra, egyre szélsőségesebb időjárási jelenségekre kell számítani. Magyarországon sem unikális már egy-egy tornádó kialakulása. A villámárvizek az elmúlt években nemcsak a hegyi falvakat vagy a budai utcákat, de a lapos debreceni belvárost is sújtották már. Nem tízévente csaphat le vihar súlyos erővel Debrecenre, hanem szinte bármikor, évente akár többször is. Ennek a valószínűsége, ahogy a viharok intenzitása is, folyamatosan emelkedik, ahogy egyre jobban fűtünk be magunk alá.

Ráadásul éppen a városvezetés árulta el, hogy igenis van mit tenni a felkészülés terén, és lett volna mit tenni eddig is. A több lehetséges előkészület közül most egyet említek. A mostani komoly káresemények után kezdték meg annak vizsgálatát, hogy Debrecen házai hogyan erősítik tovább az óránként eleve jóval száz kilométer fölött süvítő szelet. A felmérés alapján az érintett fákat visszametszik, így megakadályozva, hogy a szél beléjük kapjon.

De miért csak most? És miért mondják akkor mégis azt, hogy nem lehetett volna felkészülni?

Nem arról van szó inkább, hogy amíg nincs baj, addig nem kényszeríti ki a közvélemény az óvintézkedéseket? Hogy ezek elvégzésére kényszer nélkül sajnálják a pénzt, az időt, az energiát, még a figyelmet is?

Márpedig viharok jönnek. Egyre több és egyre erősebbek, így az óvintézkedéseket is egyre magasabb és magasabb szintre kell emelni. A debreceni polgároknak pedig nem árt ébernek lenniük, és katasztrófától mentes időben is megkövetelniük a védelmet.

És nem árt észben tartaniuk: jelenleg hét akkumulátoripari beruházás épül a városban, amelyek mind-mind tűz- és robbanásveszélyes, egészségre és környezetre súlyosan ártalmas anyagok tonnáival bűvészkednek. Ha a városvezetésnek vihar után jut eszébe óvintézkedéseket tenni, vajon mennyire állhatnak készen az akkumulátorgyártás fővárosát vezetni?