Második könyv, első állomás: Debrecenben nyitotta a turnét az ötszázhetven oldalas folytatás január 18-án. A tHE sNOBS szépen bekeretezte a napot – dupla koncert –, utoljára akkor lehettek ilyen boldogok a környékbeliek, amikor reggel tízes kezdéssel mehettek Necropsiára az Ifiházba.

Rendőrségi hangulat, Madách-punk

Láttunk már itt-ott punkkoncertet, de könyvtárban még nem, így szerény létszámban (kései meghirdetés? érdektelenség? – a szokásos műsor), de akadtunk páran, akik éltünk a Méliusz Könyvtár bizarr ötlete nyomán a lehetőséggel, hogy a könyvbemutató előtti órát a polcok közt töltsük a tHE sNOBSszal. „Rendőrségi hangulat van” – Rupaszov Tamás icebreakerje mindannyiunk számára felért egy gyomrossal, amikor a terembe belépve konstatálta, hogy hangulatfények nélkül, a könyvtár steril plafonlámpái alatt fog megtörténni a rock és a roll.

Valóban volt némi tantermi feeling, amit már csak az fokozott volna, ha valamelyik hátsó polc Dzs és É szekciója közül kiugrik Erzsike néni a váratlan röpdolgozat szándékával. A nagyon sokadik frontemberét fogyasztó tHE sNOBS amúgy hozta, ami egy régi brigádtól elvárható, bár az akusztikus előadás és a punk fogalmai talán nem véletlen, hogy csak ritkán találkoznak a valóságban. Megvan Az ember tragédiája? A falanszter-szín? Múzeumba került immár a műfaj, tessék szemlélődni! Dehát nem ez van már a koncerttermekben is? A jólneveltség, a kiöregedés, az általános fáradtság térhódítása jellemző a zeitgeistra. Beindulunk sokszor, nem arról van szó, de korábban mintha ment volna ez a kezdeti megilletődöttség nélkül is. Előjáték vége.

Antibemutató

Következő állomás a kocsma a Péterfián, ahol jóleső káosz kezdett kialakulni, miután bizonyossá vált, hogy csak akkor kezdődhet az este, amikor már mindenki kellőképpen feloldotta magát a különböző malátalevekben. A lassanként hamvaiból éledező debreceni punknak nem kicsit tett jót a könyv bemutatója (már a második), mégha az esemény a Chaosba fulladás határán is egyensúlyozott annak szinte teljes időtartama alatt.

A kiadvány ismertetése hagyományos formában nem történt meg, de kétséges, hogy bárki mást várt volna egy punkkrónikától. Hát ilyen ez a zene: hangos, kiszámíthatatlan és semmiképp nem kényelmes. A könyvtárral ellentétben a kispolgári visszafogottság máza itt már nyomokban sem volt jelen – a bemutatók alkalmával uralkodó udvarias csendet maximum a kávézóba oltott könyvesboltokban tűrik meg. Rupaszov végül felállt a padra, hogy megadja a kezdőhangot. Mellette a Tankcsapda-alapító Labi, Burai Árpi, aki ez alkalommal csak moderátori minőségében jelent meg, nem kellett tartani tőle, hogy a puszta tekintetével megsemmisíti a kocsmában és annak húszméteres környezetében lévő valamennyi élőlényt, Dr.Kondor, aki bemutatásra nem szorul és persze Patkány, a Chaos, a vidék első punkzenekarának alapítója. Hamar jellemző dinamikák formálódtak, aki járt már hardcore koncerten, annak nem idegen a kép, amikor a közönség egy-egy tagja fakultatíve megjelenik a színpadon, hogy néhány szó erejéig megszabadítsa a mikrofontól a frontembert, aki javarészt partner a táncban. Érdekes volt megfigyelni, hogy ez egy könyv bemutatóján is gond nélkül megtörténhet. „Ez a punk!”

A konstans bekiabálásoktól sem mentes beszélgetés körülményei így teljesen normálisnak hatottak, bármely más kötet esetében már rég elhagyta volna a medrét az a bizonyos folyó. Rupaszov Tamásról, a Trottel zenekar, majd Trottel Records alapítójáról legkésőbb az egy évvel ezelőtti alkalom, az első könyv bemutatása óta tudjuk, hogy lehetett volna hippi is, de az embergyűlölete ezt nem tette lehetővé. Egyébként rendes fickó, látszólag jobban is érezte magát, legutóbb tetten érhető volt az arckifejezésén, hogy beszélt volna még. „Ez a punk!” Most szimpatikus véleményt fogalmazott meg, mely szerint régen rossz, ha a műfaj kizárólagos kritériumának a zene van megtéve, a régi debreceni alkalmakon filozofálva pedig felmerült bennünk, hogy ő is egy lehet Philip K. Dick replikáns androidjai közül, mert maga sem volt biztos, hogy az egyetem előtti bozótosba beborulás valóban saját emlék vagy csak az ezt bizonyító fénykép miatt maradt meg élénken a fejében. „EZ A PUNK!”

Labi talán egy fokkal rendezettebb körülményekre számított, így próbált egyensúlyozni a saját gondolatai és a random kommentárok között. Az elmúlt években zenei képregénygyárosnak állt harmadmagával, elég jól megy nekik az üzlet. „Ez a punk!” Most épp ő nyerte a „Vajon ki veti fel elsőként, hogy Debrecenben nincsenek zenei klubok?” játékot, ami kétségtelenül releváns, de az alapkérdésen túllépve lassan mind foglalkozhatnánk a miértekkel is. Hogy jutottunk el odáig, hogy nincsenek stabilan működő (élő)zenés klubok Debrecenben? A punk jellegének tárgyalásakor szinte üdítőleg hatott a kisebb „vita” az általános városi (és országos?) körülmények múlt- és jelenbéli összehasonlításában, mert a közönségben akadt olyan, akinek lényegretörő gondolatai szerint „Afideszkurvaannyába’ élünk”, ami egyenlő a szarral, a beszélgetés résztvevői közt viszont elhangzottak szofisztikáltabb vélemények is, a jövőbe vetett remény lendületével. „EZ A PUNK!”

Nyitrai Illés színész a megjelentek teljes egyetértésében méltatta a harmincnál is több zenekart alapított Dr.Kondort, az est megválasztott hősét, amiért a 90-es évek elején „zenei közösséget teremtett a városban”, ezért sokan örökké hálásak lesznek neki. Patkány nélkül pedig nincs debreceni punk, anno hosszú hajjal Kisrévész becenéven kezdte, majd egyszer csak már nem volt az, elragadta a Palmatex és a hajfesték – így lett a Chaos. És lesz majd megint! Pati bejelentése szerint április 29-én a Baross 16-ban, ami kétségtelenül a beszélgetés egyik legfontosabb pillanata volt. „EZ A PUNK!”

Vannak még kulcsfigurái a jobb napokat is látott debreceni színtérnek. Mindkét megjelent kötet masszív cívis kapcsolódását adja Rácz Misi társszerkesztő (kedvenc lemeze a Plastic Surgery Disasters) lénye és munkássága, aki ezúttal nem tudott itt lenni, de az első alkalommal jelen volt. Nem pusztán Debrecen szülötte, de az első hazai punk fanzine-ek egyike is neki köszönhető. A rövid életű Mély Vágás mindössze három számig jutott, jelentős részük pedig, mondjuk úgy, spontán tulajdonáthelyezés révén vált a rendőri szervek magángyűjteményének részévé. Hitvallása szerint ha valakinek mondanivalója van, azt ki kell engedni. Álljon itt Böske (ex-Necropsia, ex-Beholder) neve is, aki nagyon hiányzott az estéről, nélküle nem lehetett teljes a kép. Azért a könyvben hosszan ír az ő idejéről. Debrecenben mindig balhé volt.

Honnan hová?

Az ilyen és hasonló alkalmak során felmerül, hogy a beszélgetés pillanatnyi tartalma számít inkább vagy az érzések, amelyeket kivált belőlünk. Vidékiségünk édesen bús ünneplése, az idősebbeknek a visszaemlékezés, a fiatalabbaknak a tűnődés és tanulság, mert a jövőbeli önmaguk érdekes tükre lehet. Adódik a kérdés, hogy kik leszünk majd mi: a hangulat örök megtartói, akik részegen hőzöngünk a közönségben, vagy épp azok, akik a színpadon nosztalgiáznak, de már nem mindig ismernek magukra a hallgatóságban, ez pedig nem biztos, hogy tudatosan megválasztható.

Rupaszov és Rácz Misi többedmagukkal létrehozták a hazai színtér két legnagyobb gyűjteményes kötetét, felmérhetetlenül gazdag képanyaggal és véget nem érő sztorizásokkal – ilyenből jó ideig nem lesz hasonló. Megéri!

A szerző Birtók Benjámin zenei publicista, a Dis is Debrecen koncertsorozat szervezője.