A gyermekkori félelmek olyannyira meghatározóak, hogy sohasem tudjuk őket teljesen elfelejteni. Legyen ez egy olyan apróság, hogy miért nem akarja senki azt az utolsó szem cseresznyét, vagy nálam például az, hogy miért utálom annyira a műanyag, mégis túl valószerűnek tűnő babákat. A gyermekkor azt mutatja be, hogy miként tapasztalunk meg először dolgokat, s ezen dolgok hogyan építik fel későbbi személyiségünket: erről szól az Az első része. A második pedig a felnőttkori ént mutatja be, amely éppen szembesül önmaga gyermekkorával és annak eltemetett félelmeivel.

A folytatás 27 évvel az előző rész eseményei után játszódik. A Vesztesek Klubja ezúttal végleg le akar számolni a Derryt riogató bohóccal. A filmnek ezúttal is nagyon jól megy a hangulatteremtés, beszippant magába. A színészválasztás is remek, James Mcavoy játssza a már felnőtt Billt. A színész természetesen ezúttal is nagyon jól oldja meg a feladatot. Minden szerepét rendkívüli alázattal kezeli, ezúttal is maximálisan elhisszük neki, hogy valahol ő ugyanaz a kis srác, akit korábban megismertünk. Egyébként az összes karakter igazán jól, hitelesen működik. Mindegyikük számára már önmagában a helyszínre való visszatérés is borzongató.

Azt hinnék, hogy a felnőtteket már kevésbé rémisztheti meg az a bohóc. Azonban Az nemcsak egy bohóc, mindazt testesíti meg, amitől a legmélyebben félünk. Ennek az egész történetnek épp ez az esszenciája: valahogyan a lelkünkre hat. Ez az entitás valahol mindnyájunk tudatalattijába bele akar és tud is látni. Bebizonyítja, hogy gyermekkori félelmeink korántsem csak fiatalon lehetnek ijesztőek. Ezek a félelmek ugyanis végigkísérnek bennünket az életünk során. A film is nagyon szépen reflektál arra, hogy hogyan válnak valóra azok a dolgok, amelyeket megfogadunk gyerekként, hogy nem fogjuk megtenni. Így a történet félelemfaktora nem csak abban rejlik, hogy ijesztő képeket kapunk, hanem mindenki egy picit önmagára ismer a karakterek történeteiben.

A Pennywise-t alakító Bill Skasgard ebben a fejezetben is zseniális, hozza azt, amit már az előző részben megszoktunk tőle. Bár talán kissé több jelenetet is el tudtunk volna tőle viselni. Jelen esetben ez csak abból a szempontból szerencsés, hogy Az megmarad valami megfoghatatlan szinten, akitől/amitől épp azért rettegünk annyira, mert nem igazán lehet megfogalmazni, hogy mi is Az. A film egyetlen hibája viszont az igen hosszúra nyújtott 165 perces játékidő. Rendkívül – néha feleslegesen – sok visszaemlékezést látunk. Vannak részek, ahol szinte altat a film, nem unalmas persze, csak indokolatlanul hosszú.

Sokat elárul a produkcióról azonban, hogy Stephen King is kapott egy rövid came-ot – az író nem mindig működik közre a regényeiből adaptált filmekben, nem is véletlenül. Hiszen vannak olyan adaptációk, amelyek szinte már szégyenteljesek a könyvhöz képest, gondoljunk például az Álomcsapdára, amely nekem az egyik kedvenc könyvem volt, viszont a film iszonyat nagy csalódást okozott.

Az tehát adaptációként is megállja a helyét, akik nem ismerik a történetet, azoknak is érdemes megnézni, viszont csakis az első rész után, anélkül ugyanis nem lesz működőképes. Ez egy folytatás, és a legkevésbé sem önálló film, ha van rá lehetőségünk, mindenképpen nézzük meg az első részt is, mielőtt beülünk a moziba. Ha pedig kijöttünk, gondoljuk végig a film üzenetét, hogy az a személyiség, akire gyermekkorunkból emlékszünk, mindig meghatározó lesz számunkra. Teljesen felnőni, vagy elásni ezt a dolgot egyszerűen nem kell, szembe kell nézni vele, hogy azok is mi voltunk, vagyunk és leszünk.