Amikor az év, sőt az évtized meccsének gondolják némelyek a magyar-szlovákot, akkor ott egy jó adag elkeseredettséget vélek felfedezni az élethez való hozzáállásban. Ennyire fontos, hogy a szomszédokat legyaluljuk?

Az egy dolog, hogy a következő nagy nemzetközi torna, az Európa-bajnokság szempontjából nem mindegy miként végez a magyar fociválogatott a jelenlegi selejtezőbeli meccsei során, s ebben a vonatkozásban ez a mostani találkozó tényleg kiemelt volt. Ám az, ahogyan rátekintettek jó páran az egészre, az valami sóvárgó, tipikusan a „balsors akit régen tép, hozz rá víg esztendőt” engem már untató jelenkori üzenetét tuszkolja elém.

Olyan jó lenne! Léci már! Ó, hadd nyerjünk végre!

Kívánás az van. Csak az van. De mire fel?

Anélkül, hogy elemezgetném a magyar fociválogatottat, egy igen gyengus felkészülési főpróbán a tartalékos és egyébként sem túl acélos, ezer sebből vérző, egyébként meg Magyarországnál 15-ször kisebb ország, Montenegró gárdája ellen már bukott egyet a napokban. Oké, mi is kísérletező jellegű összetételben játszottunk, de az 1-2 akkor is 1-2.

Aztán a Szlovákia elleni 1-2 már egy másik 1-2. Hiába volt a fekete sereg és Mátyás király a nézőtéri installáció kulcsmotívuma (nyilván nem véletlenül üzentek így éppen egy Szlovákia elleni meccsen a magyar szurkolók). Egyszerre biztatták a magyarokat ezáltal, s rúgtak bele a vendégekbe. Hát jó. Még itt tartunk? Azt hittem, focimeccs zajlik, s nem egy revizionista tömegrendezvény.

Mindenesetre bizakodni persze lehetett, hogy majd tétre menően megmutatják a fiúk. A vicc az, hogy ez a szövetségi kapitány, Marco Rossi kimondottan szimpatikus. A keret egy része is az. Sokkal kevésbé szerethető gárdája is volt már a magyar nemzeti focinak. Ám ettől még nem lesz jobb annál, mint amilyen.

S ez a sóvárgó vágyakozás talán nem is volt reális irányukban. Na, nem a szlovákok képeznek akkora játékerőt (persze nem rosszak), hogy a fél világ összetojja magát tőlük. Ám valahogy az igazságosság utat tör magának a jéghegy csúcsát képező magyar válogatotton keresztül. S ez nagyon helyes.

Abban az országban, ahol a foci uralja az országvezetők elméjét kiemelt szinten, s ahol ekörül szeretnék, hogy forogjon a fél nemzet (ellenben a stadionok látogatottsága elmondja, mi a véleménye a többségnek minderről), s ahol ennek ellenére a szakmai koncepció még mindig olykor csak nyomokban fedezhető fel, nos ott nem lenne igazságos, ha eredményes és jó nemzeti együttes rohangálna a gyepen.

Milyen dolog az, hogy míg a szisztematikusan építkező belgák sok-sok év után eljutnak a csúcs közelébe, vagy az, hogy a hollandok a több éves mélyrepülésük után, átgondolva jó pár dolgot újra ott vannak a világelitben, hogy akkor a magyar focit elsősorban népbutító és pénznyelő attrakciónak szánó országban legyen valós eredmény?

Nem lenne igazságos.

Majd, ha a szakma, a hosszú távú építkezés és egy jó, tehetséges generáció egymásra talál, akkor lehet nemcsak a szlovákok, hanem majd a franciák, a németek vagy éppen a brazilok ellen is reménykedni, hogy bármiféle eredményt érhetünk el.

Illetve addig is lehet. Mármint reménykedni. Csak nincs sok értelme.

Bár, tudom jól, a magyar ember(ek egy részének) éltető eleme a reménykedés abban, ami nem reális. Viszont ha már annyira fantáziálni akarok, szívesebben képzelem azt, hogy Pókember vagyok, aki szép és jó és erős és imádják, mint azon reménykedjek, hogy vajh leverjük-e Szlovákiát, vagy sem.

Hiszen a sport tekintetében a vágyakozásnál jobban hiszek a hozzáértésben. S ha ez tetten érhető lesz, akkor őszintébb és megérdemeltebb lesz majd a hazai fociért szorító szurkolás – akár az én részemről is. Mert lesz mire fel.

Jelenleg viszont még mindig csak egy nagy nemzeti lufit látok, ami hiába durran ki minduntalan, egyesek erőszakkal, a „beteg” akarata ellenére is életben tartják, újrafújják. Holott inkább saját kézzel kellene véget vetni a szenvedésnek, hogy majd valami tartósabb teremjen a helyén. És akkor majd valóban az ország jelentős része fogja szeretni. Most ugyanis, állítom, nem szereti a magyar emberek többsége – ám mégis ezt akarnák sugallni egyesek nekünk, hogy mi ezt akarjuk, mi ezt imádjuk. Hülyeség.