Apám ellovagol a felső levegővilágba

7.

Apám ellovagol a felső levegővilágba

A keresztény magyar királyság megalapítása óriási mészárlással és véráldozattal járt.

A szörnyű öldöklés már az apám idejében elkezdődött, de az én uralkodásom alatt sem fejeződött be. A segítségül hívott német lovagokkal ezrével mészároltuk le azokat a szabad magyarokat, akik nem a megkeresztelkedett fejedelmi család, hanem a lázadó pogány főemberek szolgálatába álltak. Az apámnak meg kellett a lázadókat ölnie, ha azt akarta, hogy a megtért Árpádok és a kereszt hatalma az ország egész területén teljes legyen.
Apám fejére szórva átkait éppen abban az időben disszidált Magyarországról Tar fia Kavar, későbbi újvilági nagybácsim. A többi főemberhez hasonlóan átkokat szórt az apám fejére, s közölte: nem hajlandó egy levegőt szívni azzal a magyar fejedelemmel, aki a saját népének a kiírtására szövetkezett a német császárral.

– A német császár a kezét dörzsöli örömében – tajtékzott Tar fia Kavar –, mert ha kiirtottuk egymást, végre elfoglalhatja az egész országot. Géza, hát nem látod, hogy éppen ez a terve?

A pletyka makacsul tartotta magát, mert a magyarok hajlamosak arra, hogy azt higgyék: összeesküdött ellenük az egész világ. Elterjedt a nép között, hogy a németek igazából nem is a szövetségeseink. Így fordulhatott elő, hogy éjszakánként a saját, már megkeresztelkedett alattvalóink lopóztak be a német táborba, hogy elvágják a lovagok nyakát. Mások azt híresztelték, hogy nem is a német császár, hanem a római püspök, minden keresztények legfőbb pápája akarja megkaparintani magának az országot. Nem csoda, hogy a magyarok nemcsak a németeket, de a papokat is meggyűlölték, mert őket a római püspök kémeinek tartották. Azokban az években egy pap nem közlekedhetett katonai kíséret nélkül az országban.

A legagyafúrtabbak persze arra is rájöttek, hogy a német császár és a pápa valójában együtt szövetkezett össze ellenünk a kiirtásunkra.

– Nehogy már csak az önzetlen segíteni vágyás vezesse őket – adták a jól értesültet azok a nagyokosok, akik mindig mindennek tudják az okát.

A kémeink jelentései szerint ilyesmit beszéltek az országban:

– Mi a picsának küldene hozzánk a német császár drága pénzen katonát, Róma pedig papot, ha nem az volna a céljuk, hogy kitúrják innen a magyarságot, és ők maguk telepedjenek a helyünkre?

Ilyen marhaságokat hordtak össze a drága alattvalóink.

Apám megpróbálta megmagyarázni nekik, hogy az ő legjobb tudomása szerint semmiféle összeesküvésről nincs szó. Csupán az ország megtartásáról és a magyarság fennmaradásáról.

De a lázadó főembereket nem sikerült leszerelnie ilyen gyenge érvekkel.

– Az a helyzet, hogy.. – magyarázta volna az apám Tar fia Kavarnak, de az közbevágott.

– Na mi? Mi? – üvöltött Tar fia Kavar, mert azok közé tartozott, akik sose bírják, ha más beszél.

– Szóval az a helyzet.. – hebegte riadtan az apám (mert ő meg azok közé tartozott, akik azt nem bírják, ha ők beszélnek) –, hogy a keresztény Európában nem maradhat fönn egy olyan izé.. Egy ország, amelyik nem tér keresztény hitre.

– Ne röhögtess! – kiáltotta Tar fia Kavar.

– De hiszen ezt nem viccből mondtam – válaszolta az apám.

– Miért tört rád ez a megfelelési kényszer? – mondta Tar fia Kavar.

– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte az apám.

– Azt, hogy mindig a külföldnek akarsz megfelelni, nem a saját népednek! Hát nyalja ki a seggemet te híres Európád! – ordította Tar fia Kavar.

– Nem az enyém, nem az enyém.. – mentegetőzött az apám, és valószínűleg arra gondolt, hogy most inkább solymászni kéne, éppen megfelelő az időjárás.

Huszonöt éves lehettem, amikor az én drága, mafla apámat megütötte a guta, és rám hárult a keresztény hit magyarországi terjesztésének áldatlan, kínkeserves és véres feladata.

Megkímélhettél volna tőle, Istenem!

Apám betegségének a híre a keleti hegyekben ért utol, ahol szarvasokra és medvékre vadásztam. A zsákmányt hátrahagyva lóhalálában nyargaltam haza Esztergomba, és szerencsére még életben találtam apámat. Medvebőrökön feküdt, meg volt bénulva, és alig tudott beszélni. Brúnó mellette állt, és sírt.

– Kisfiam! – ragyogott fel apám szeme, amikor meglátott.

Legkedvesebb lovát, Keselyűt a sátor elé köttette, a kantárját kézbe fogra, s néha kiszólt hozzá, mire a ló szomorúan bámult befelé. Alighanem érezte, hogy a gazdájának nem sok ideje van hátra.

Leborultam az apám mellé.

– Mi van veled, papa? – zokogtam.

Az apám elmosolyodott.

– Semmi, kisfiam – motyogta. – Elmegyek vadászni.

Riadtan néztem föl.

– Mit csinálsz, papa? – kérdeztem.

Mosolyogni próbált:

– Fölmegyek a felső levegővilágba, és levadászom a..

Nem tudta folytatni, mert köhögő roham jött rá.

– Mit vadászol le, papa? – nyögtem szipogva.

– Levadászom azt a rohadt turult..

Meghűlt bennem a vér.

– Milyen turult, papa?

Rám nézett, és kacsintott.

– Levadászom azt a rohadt turult, amelyik megkefélte az ősanyánkat, kisfiam.

Brúnóra néztem, aki azt suttogta könnyes szemmel:

– Ezen jár az esze napok óta.

Biztos voltam benne, hogy apámnak elborult az elméje. Megsimogattam az arcát.

– Rendben van, papa – mondtam. – Vadászd le a turult.

Kicsit szuszogott, majd folytatta:

– Akarod tudni, hogy miért vadászom le azt a rohadt turult, kisfiam?

Nagyot sóhajtottam.

– Miért, papa?

– Mert mindennek ő az oka, kisfiam. Ezt jól jegyezd meg.

– Megjegyzem, papa.

– A családunk neki köszönheti a hatalmát, kisfiam.

– Tudom, papa.

– De ezt sosem bocsátom meg neki, kisfiam.

Majd megfogta a kezemet.

– És tudod, hogy mi lesz.. Mi lesz, ha levadásztam azt a rohadt turult?

– Mi lesz, papa?

– Ha levadásztam, akkor.. Akkor neked is könnyebb lesz, kisfiam.

Felkaptam a fejem.

– Nekem, papa? Miért?

Az apám bólintott.

– Mert addig nem lesz nyugtod, míg az a rohadt turul él.

Biztos voltam benne, hogy megbolondult.

– Inkább gondolj most Krisztus urunkra, papa – javasoltam neki.

Az apám összeráncolta a homlokát.

– Kire, kisfiam?

Brúnó ekkor megköszörülte a torkát.

– Fiam, fel kell adnom neked az utolsó kenetet.

Apám megrázta a fejét.

– Nem hiszem.

– De igen – erősködött Brúnó. – Ez a szokás.

Apám nemet intett.

– Nem lehet – motyogta –, nem vagyok én igazi keresztény.

Brúnó erre felzokogott.

– Jaj nekem – kiáltotta elcsukló hangon, és kimenekült a sátorból.

Ebben a válságos percben nem vártam volna, hogy Brúnó ilyen csúnyán cserbenhagyja az apámat. De kiderült, hogy nem hagyta cserben.

Egy órával később Oddal tért vissza.

Az öreg alighanem be volt tépve, mert nevetősre állt a szeme.

– Ezer éve nem láttalak – nézett rá az apám.

Od a püspök segítségével odabotorkált hozzá.

– Segíteni jöttem, Géza.

Apám felvonta a szemöldökét, mire az öreg hozzátette:

– Segítek levadászni azt a turult. De előtte mosakodj meg, fejedelem, mert a kiontott magyar vértől még mindig mocskos a kezed.

Az apám erre fájdalmasan felnyögött

– Jaj, nem bírom elviselni a látványát – mondta.

– Dehogynem, dehogynem – dünnyögte Od, majd forró vizet és gyógyfüvet kért, hogy az apám megmoshassa a kezét.

A táltos megfürösztötte az apámat tetőtől-talpig, s közben búcsúdalokat kántált neki reszelős torokhangon. Ettől az én drága apám mintha megkönnyebbült volna.

– Lemostad rólam a magyarok vérét – motyogta hálásan.

Vele voltunk egész éjjel, Od, Brúnó, Keselyű és én.

Nadragulyát ettünk, majd felváltva doboltunk a sámándobon. S mialatt Od énekelt, Brúnó pedig imádkozott, én a közös solymászatainkról meséltem neki, amiket úgy szerettünk mind a ketten.

Habár rendesen be voltam tépve, tisztán emlékszem rá, hogy az utolsó pillanatban apám elbúcsúzott tőlünk, majd erőtől duzzadva felpattant Keselyű hátára, és az íját kifeszítve büszkén ellovagolt a felső levegővilágba.