A hajléktalan embert testközelből, budapesti példákon keresztül megmutató könyv, az Utak az erdőben szerzőjével, az Utcáról Lakásba Egyesület alelnökével, Kovács Verával beszélgetett Porcsin Zsolt, a Debreciner főszerkesztője még az ünnepek előtt. Velük tartott Molnár Viktória, az egyesület szociális munkatársa és Csonka Fruzsina, az utcán élőket is segítő Debrecen Bike Maffia tagja is, akik személyes tapasztalataikat osztották meg a közönséggel a Baross u. 16. alatti Malterben.

Lakáshoz juttatnak embereket

Fogadjuk el, hogy ők is hozzánk hasonló emberek, s az életkörülményeik jellemzése (hajléktalan) nem azonos saját személyükkel, csupán egy melléknév, ami rajtuk ragadt és főnévvé vált! Ők egészen pontosan hajléktalan emberek. Így egyben. Emberek, akik a jelenlegi definíció szerint nem rendelkeznek bejelentett lakóhellyel és/vagy éjszakáikat közterületen vagy nem lakás céljára szolgáló helyiségben töltik.

Kovács Vera másfél év alatt több kollégája segítségével hajléktalan emberekkel készített interjúkat, majd állított össze ezekből egy szociográfiát, ami 2019-ben jelent meg. Fő mondanivalója talán éppen ez: ne legyen főnevesítve az, aki hajlék nélkül él. Ő is ember elsősorban, s másodsorban nincs hol laknia. Meg még sok más is: érző, remélő, vágyakozó, cselekvő, küzdő ember, akik közül vannak, akik dolgoznak nehéz körülményeik ellenére. Olyat is említ a könyv, akiről hosszú évekig nem tudták kollégái, hogy ő igazából egy kiserdőből jár be a munkahelyére nap mint nap, s végzi el feladatát rendesen. Köztünk élnek ők is, nem szabad nem tudomást venni róluk, s főképp nem szabad lemondani róluk. Az Utcáról Lakásba Egyesület munkáját is ekképp foglalta össze Kovács Vera, hogy nemcsak szociális jellegű a tevékenységük, de szemléletformáló is. Mind az utcára, perifériára szorultak, mind a többi ember, a mi esetünkben.

Az pedig egyáltalán nem lebecsülendő, hogy az egyesület közreműködésével évente 3-4 lakást tudnak kiutaltatni rászorulóknak. Ez – hangzott el a könyvbemutatón Molnár Viktória által – több, mint amit a fővárosi önkormányzatok egyenként tudnak vállalni. Ugyanakkor ha meg is születik a kedvező döntés valaki ügyében, még hónapokig kell várnia, amíg például rendbe hozzák a lakást és az adminisztráció lezajlik. Ez alatt az idő alatt hétről hétre kijárni hozzájuk és a lelket tartani bennük, hogy „most már tényleg sínen van a dolog, még egy kis türelmet kérünk, és hamarosan beköltözhet”, lélekölő feladat. Előfordul, hogy egyesek nem tudnak várni, és a félkész házba becuccolnak, további bonyodalmakat teremtve ezzel.

Nemcsak a fedél nélküli lehet életveszélyben

A könyv önálló élettörténeteket tartalmaz egy Budapest melletti erdőben élőkről, de kerek egészet alkot. Általa nemcsak a szociális hálóból kiesett emberekről gondolkozhatunk el, hanem azon is, hányan élhetnek úgy a környezetünkben, hogy talán nem is tudjuk róluk, mennyire nehéz számukra a mindennapok során embernek, a társadalom tagjának maradni. S ebbe a körbe nemcsak a valóban fedél nélkül élők tartoznak bele, de sokan olyanok is, akiknek valamilyen menedék ugyan jut, de azt se lehet normális lakásnak nevezni. Vagy azokat se felejtsük el, akik éppen házban élnek, de semmilyen komolyabb komfortra, melegedésre nincs már pénzük.

A könyv egyszerre kimerevített pillanatkép a jelenlegi magyarországi, szűkebben véve a budapesti hajléktalan emberek egy részének helyzetéről és egyúttal folyamatok bemutatása. A befelé vezető út (hogy jutott idáig), a kivezető út (merre tud elindulni, hogy javítson életén), na meg konkrétan az erdei utak kerülnek elénk a könyvet olvasva, amelyeket a szociális szakemberek bejártak, hogy felkutassák ezeket az embereket, majd tartsák velük a kapcsolatot, segítsék őket.

Nincs idejük élni, csak meghalni

A 22 meginterjúvolt emberből azóta már négyen nem élnek – hallhattuk Kovács Verától. Sőt akadt, akinek már útban volt a remélt lakáskiutalás – az Utcáról Lakásba Egyesület segítségével –, de nem érte meg még a hivatalos döntéshozatalt sem. Volt, aki saját halálát jövendölte – ami be is következett hamarosan –, ezért is siettette a könyv megszületését. „Úgy vélte, másnak is útmutatást adhat az ő története, egyúttal maga számára is reményt adott, hogy beszélhet róla, s megmozdult valami az érdekében.” Hirtelen a névtelenségből valaki lett. Érzékelhető tehát, hogy ezeknek az embereknek valóban nincs idejük. Úgy élni, ahogy hajléktalanságukból fakad, nincs.

Szóba került, hogy „a hajléktalan emberek a jelenlegi lakcím alapú közszolgáltató rendszerből kiesnek, hiszen a legtöbb szolgáltatásra nem jogosultak az utcára kerülésük miatt.” Magyarán a talajvesztés még a lakhely megszűnésének szörnyűsége mellett is további csapásokat oszt ki rájuk, szinte kilátástalan helyzetbe hozva őket. Ha mindezt megértjük, már nemcsak egy toprongyos, megtört alak, ahogyan sokan látják az utcák lakóit, hanem az ember, aki úgy kénytelen túlélni, ahogyan senki sem akarna soha, s a kirekesztettség minden formáját el kell viselje.

Azon is érdemes elgondolkodni, hogy egyesek szerint bárkiből válhat hajléktalan ember. Akár viszonylag stabil élethelyzetből is kieshet valaki baleset, betegség, saját rossz döntései vagy akár a lakásmaffia miatt. Kovács Vera szerint hosszú távon nemcsak a civil szervezetek általi segítség jelenthet, ha nem is teljes körű, de a jelenleginél megnyugtatóbb megoldást erre, hanem a megfelelő szakpolitikai intézkedések. Mostanság azonban inkább csak eltüntetik a fedél nélkül élőket a kirakatból, de semmiféle összevont, kidolgozott kormányzati, önkormányzati intézkedéssorozat nincs a helyzetük javítására.

Csak a felszínt kapargatja a magyar állam

Kovács Vera szerint az a kormányzati hozzáállás, hogy mindenki menjen a saját helyére, vagyis a hajléktalan ember a hajléktalan szállóra, s ezzel az ügy megoldva, teljesen hibás. „Elsősorban nem egyéni, hanem rendszerproblémáról van szó” ugyanis.

Az Utak az erdőben című könyv nemcsak a megszólaltatott fővárosi hajléktalan emberekről szól – mindnyájunknak. Debreceni bemutatóján az itteni viszonyok is szóba kerülhettek. Mint Csonka Fruzsina elmondta, a fideszes polgármesteri vezetés cseppet sem pozitív megnyilvánulásai után (nem kérnek a DBM és más, szerintük „sorosista” szervezetek tevékenységéből, Debrecen majd megoldja saját erejéből ezt a fajta szociális munkát) a korábbi sikeres iskolai szemléletfejlesztő akciókból is visszavettek a „bike-osok”, mivel tartottak a negatív hozzáállástól. Ám remélik, segítő mozgalmuk minden téren tovább folytatható a jövőben.

Jelenleg mintegy 200-on felüli a száma a hajléktalan embereknek Debrecenben – mondta Csonka Fruzsina –, közülük nagyjából 80-ról tudnak, akik biztosan az utcán élnek. Ugyanakkor az úgynevezett hajléktalantörvény hatályba lépése óta a szociális munkásoknak jóval nehezebb megtalálnia őket, hiszen eltünedeztek. Ám a törvénnyel a problémát csak a szőnyeg alá söpörték, hiszen tovább léteznek a hajléktalan emberek, ráadásul a sokak által embertelennek tartott törvénykezés csak nehezíti azt, hogy akik tenni akarnak értük, elérhessék őket. Emellett a hideg is száműzi őket a város külterületeire, ahol könnyebben meghúzhatják magukat valamiféle tákolmányokban, átvészelve a hideget – akinek sikerül. Vagyis épp elég feladattal kell megküzdenie a segítő szándékú embereknek, hogy rájuk leljenek, nem kellene még ezt állami intézkedésekkel is tovább akadályozni!

A beszélgetés során felvetődött, hogy ez a könyv a szemléletformáló hatása miatt akár lehetne tananyag is a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen. Érdeklődve várjuk, hogy lesz-e erre valóban precedens!

A könyv megrendelhető itt.

CSAK VELED együtt tudjuk garantálni, hogy az újságíró és a szerkesztő munkájába ne szólhasson bele más, csak Te, az olvasó. Támogasd előfizetéseddel a Debrecinert! Köszönjük!