Az évkezdet nem csak a nagy (és többnyire be nem tartott) fogadkozások, de a lomtalanítás ideje is lehet – minden értelemben. Jó lenne kiselejtezni a gondokat, a gondolkodásunk és érzelmi világunk kerékkötőit, ballasztjait. Ennél könnyebb, ha elhatározzuk, hogy a bennünket körülvevő, elárasztó, felhalmozott felesleges tárgyakat szelektáljuk. Bár a hozzájuk kötődő emlékek miatt sokaknak ez is nehéz, időnként szükségessé válik. De ez nem azt jelenti, hogy ami nekünk nem kell, az már automatikusan hulladék is.

Közhely, de minél gazdagabb egy társadalom, tagjai annál több felesleges dologgal veszik körbe magukat, és annál több minden kerül a szemétbe is. Szegényebb helyeken viszont alig van hulladék, mert szinte minden hasznosul. Mi, most, 2020-ban, Magyarországon valahol a két véglet között ingadozunk. Van, akinek semmije sincs, és mindent fel tudna használni, mindennek örülne, és van, aki elegáns mozdulattal dobja a szemétbe, amit éppen megunt. Nincs kialakult kultúrája annak, hogy jussanak el a feleslegessé vált tárgyaink a rászorulókhoz.

Ez Debrecenben sincs másként. Pár éve átalakították a lomtalanítási akciók korábbi automatizmusát, ami jó is, meg nem is. Jó mert a használható, csak megunt tárgyak nem kerülnek azonnal a szeméttelepre (már amit ott hagytak a minden szétdobáló guberálók), rossz, mert otthon marad a lom, esetleg az erdőszéleken végzi, legfeljebb, ha a tulajdonos meg tudja tenni, elviszi a lakossági lerakóhelyre, ahol viszont kulturált módon lehet elhelyezni, és hozzáértéssel gondoskodnak az újrahasznosításáról. Így viszont sok, még használható, esetleg kisebb javításra szoruló holmi nem jut el azokhoz, akik még így is örülnének nekik. Például megbarkácsolnák a kidobásra ítélt kisautó hiányzó kerekét, és a gyerek máris játszhatna vele.

Sokan ezt úgy oldják meg, hogy az ilyen tárgyakat leteszik a (még meglévő) szelektív szigetek mellé, parkba, padokra, utcasarokra. Sokszor élelmiszereket is lehet látni ilyen helyeken. Többnyire másnapra már nincsenek ott. Viszont addig valóban nem szép látvány, jogosan lehet szólni ellene. De úgy tűnik, kevesen tudják, hogy van más lehetőség is. Debrecenben (tudomásom szerint) két adománybolt, „külföldiül” charity shop működik (Csillag u. 97., Huszár Gál u. 12.), de fogadják az adományokat az egyházak és szeretetszolgálataik, valamint például az Igazgyöngy Alapítvány is. Nagyobb mennyiségekért talán házhoz is mennek. Megunt könyvek és a rászorulóknak kitett élelmiszerek esetében is működik ez, még ha nem is a legjobb feltételek mellett. Sokfelé lehet látni kukák tetején, padokon vagy kerítésekre akasztva élelmiszerrel telt nejlonzacskókat. Ez sem szép látvány, de bizonyára eljut a rászorulókhoz, akik mindent örömmel fogadnak. Néhány éve volt egy, a médiában is meghirdetett akció így télvíz idején: a belvárosban padokra lehetett kitenni meleg téli ruhákat a fagyoskodóknak. Kár, hogy ez a nemes gesztus nem talált folytatásra.

Tudom, hogy vannak, akik az ilyesmiről úgy gondolják, hogy nem kellene, mert úgyis eladják, a pénzadományokat meg elisszák. Engedtessék meg nekem, hogy ellenvéleményt nyilvánítsak! Igen, biztosan lesznek, akik a kocsmába fognak menni, és – József Attilával szólva – „két deci fröccsel becsülik magunkat”, de a jobb módban élők nem tudhatják, milyen lehet, akinek már csak az ital ad erőt (?) a holnapi naphoz. (Itt most nem a család jövedelmét elivó alkoholistákra gondolok, bármily nehéz is a különbségtétel.) Ugyanezt gondolom azokról is, akik az ingyenesen elhozott könyvet, ruhaneműt megpróbálják eladni, hogy ennivalót vegyenek maguknak, a családjuknak. Joguk van hozzá.

CSAK VELED együtt tudjuk garantálni, hogy az újságíró és a szerkesztő munkájába ne szólhasson bele más, csak Te, az olvasó. Támogasd előfizetéseddel a Debrecinert! Köszönjük!