Mottó: Az emberi lény (..) el tud viselni egy hét szomjazást, két hét éhezést, és akár évekig elviseli, hogy nincs fedél a feje fölött, de a magányt nem viseli el. Minden kín és minden szenvedés közül a magány a legrosszabb. Paulo Coelho

Egyre több szomorú történetet lehet olvasni arról, hogy micsoda szenvedéssel élik túl egyes embertársaink a napjaikat. Nekem fájnak ezek a történetek. Akkor is, ha a tanult tehetetlenség állapotába került cigányokról ejtünk szót. Akkor is, ha más emberfajták szenvedéséről van szó. A gyermekek szenvedése pedig még nagyobb szomorúsággal tölt el.

Nem egyszer belegondolok abba, hogy voltam közöttük, közelről láttam a téli szenvedésüket a tényleg szegényeknek!

Tiszavasváriban, naponta gyalogolnak kb. 5 kilométert az általános iskoláskorú gyerekek oda és vissza az iskolába a bűdi városrészből. A kisebb gyermekek szülei evidens, hogy 10 kilométert gyalogolnak, akár a még kisebb, babakocsiban lévő kisemberrel együtt.

Többségük cigány.
A tehetősek (zömében nem cigányok) Szorgalmatosra utaztatják inkább a sajátjaikat. Volt iskolabusz, és már nincs. Erről is lemondott az állam. A hivatalnokoknak nem szenvedés ez az új helyzet, ami 2022 óta fennáll. Most mindegy is, hogy jogszerű volt az iskolabuszjárat megszüntetése vagy sem. Helyi közösségi közlekedés (buszjárat) nincs.

Szegénység van, sok helyen éhezés van, és kegyetlen gyaloglás az iskolába, ami mára lassan egy konglomerátum cigány gyerekekből.

Nem vagyok egyedül. Sokan sajnálkoznak. Sokan más miatt.

Egy általam igen tisztelt asszony, hosszú évek óta keresi és segíti a tehetséges cigány fiatalokat az alapítványával. Ha kell, füzeteket gyűjtenek, ha kell, cipőt, ha kell, ajándékot karácsonyra, ha kell laptopot vagy pénzt arra, hogy az egyetemre járó cigány fiatalok tanulását segítsék, amennyire csak lehet. Ha kell, szerződnek arra, hogy ingyen szemüveg jusson az embereknek. És mindig van KELL!

Olyan ez – minden erőfeszítésünk ellenére -, mint a pusztába kiáltott szavak gondolatisága. A segítség reménye is eltűnik egyszer majd velünk együtt.. Ki tudja, lesz-e más? Ki tudja, mikor halnak ki az emberi érzések végleg?

Ő írt le egy történetrészletet, gondolom, inspirációként az őket szerető tehetősebbeknek.
Én, mint néha szintén a segítők közé tartozó sorstárs, nem átallottam leírni az alábbi gondolataimat, még annak tudatában is, hogy tisztelem a civil kurázsit és tudom, hogy minden kis segítség is számít azoknak, akiknek már az alimentációs céljaik is végveszélybe kerülnek.

Megérdemeljük! A politikusok naponta szíven szúrnak minket azzal, hogy amíg erősek voltunk, nem álltunk ki az mellett, hogy ne engedjük el a jövedelem szempontjából Magyarország alsó egyharmadába tartozó embertársaink kezét!

Ma már nincs annyi lelki sebtapasz, amit ennek az országnak a jólelkű emberek adni tudnának! Mondhatjuk, hogy nem érdekel minket a politika, de lám, meg is van az eredménye: a nagy szomorúság egyfelől azok között, akik szenvednek, másfelől azok között, akik maguk sincsenek valami fényes helyzetben, de az emberségük miatt nem tudják elnézni mások szenvedését, és adnak úgy, hogy azt ők is megérzik.. de adnak. Hogy miért?

Mert akkor talán, valamivel könnyebb lesz a lelkiismeretük. Valamivel..

A kilátástalanság felemészti a lelkeket!

Ez a jegyzet – mint ahogy az itt megjelenő összes publicisztikai írás – a szerző véleményét tükrözi.