Augusztus elsejével vége Magyarországon az árstopnak. Annak az egykori szocialista hiánygazdasági intézkedéseket idéző kormányzati rendelkezésnek, amivel – indoklása szerint – az állampolgárait védte a magyar kormány az árak elszabadulásától. Több mint harminc évvel a rendszervátozás után… Ahogy bevezették, lett áruhiány, eltűntek a polcokról az árstopos élelmiszerek, az olcsó liszt, a cukor, az étolaj, aztán lett drasztikus infláció…

Lett sorállás a hentespultnál a korábban mindig kapható csirke farhátért, ha éppen volt az árstop után. Előttem araszolt a nyugdíjkorhatár körüli férfi, volt idő megnézni. Fényesre kopott ülepű szövetnadrág, V-nyakú pulóver kissé megnyúlt ujjakkal, fehér ing, nyakkendő még a múlt évezredből. Talán hivatalnok, esetleg középiskolai tanár. Amikor ő következett, halkan szólt: – Kezétcsókolom, két kiló farhátat kérek. Vagy legyen inkább három. – Három? – Igen, három, tudja, nagyon szeretik a kutyáim. – Tudom. Ezt már a hentespult mögött álló termetes asszonyság mondta, s amikor ezt mondta, már ő is halkan szólt, szinte maga elé beszélt, miközben a farhátakat pakolta a zacskóba. – Tudom, tudom. Ez a fél évvel ezelőtt történt jelenet mélyen bevésődött az emlékezetembe.

Tegnap, az áldásos kormányzati árstop feloldása előtt egy nappal jártam az egyik nagy bolthálózat igen nagy áruházában. Akciót hirdettek, náluk már korlátozás nélkül lehetett árstopos lisztet és olajat venni. Talán a felhalmozott készleteiket ürítették. Én nem azért mentem, de én is vettem mindenféle más mellett három kiló lisztet, mert állítólag az áldásos állami árstop megszünte után mindennek az ára jelentősen felmegy, a liszt meg eláll, ha száraz helyen tartja az ember, szóval miért ne. Az áruház akciója nem terjedt ki a cukorra, azt továbbiakban is csak korlátozott mennyiségben lehetett vásárolni: két kilogramm per fő. De az árstop után állítólag a kristálycukor ára fog leginkább emelkedni, szóval holnaptól, most meg éppen a befőzések, lekvárkészítések ideje van, jön.

A pénztárnál egy korosabb család várta a sorát előttem. Ötvenes házaspár, inkább nyolcvanhoz közeli férfi és nő, vélhetően egy család négyen. Bevásárló kocsijukban 20 kiló liszt, 10 liter olaj, 8 kilogramm cukor. Ennyi. Az idős úr jobb kezével a botjára támaszkodott, bal kezével a kocsiba kapaszkodott. Aztán amikor rájuk került a sor, először kifizette az ötvenes férfi a lisztet, az olajat meg két kiló cukrot, aztán a felesége következett újabb 2 kiló cukorral, ismét kártyás fizetés, majd a mama szintén 2 kiló cukorral, megint kártyás fizetés, végül a papa 2 kiló cukorral, és kártyás fizetés.

Miközben gépiesen pakoltam fel a magam cuccait a pénztár szalagjára, felrémlett az 1980-as évek vége, amikor a kádári pártállam megengedte, hogy útlevele felmutatásával bárki vásárolhasson a forintjaiért 50 dollárt, és magyar családok tömegével indultak Bécsnek vásárolni akár Trabantba öten bezsúfolódva – öt ember az 250 dollár. És hozták az ötkilós kávékat, a színes tévét, a hi-fi cuccot, a Gorenje mosógépet, de leginkább a Gorenje hűtőládát a kocsi tetejére kötözve, boldogan.

Akkoriban terjedt el annak a híre, talán csak városi legenda volt, hogy a haldokló nagymamát is kivitték Bécsbe az ötven dollárjáért, s már halottan hozták haza, a határvizsgálaton – mert akkor még volt – visszafelé meg azt mondták, hogy csak elpihent a mama, mert kimerítette az út.

Mindez harmincöt éve történt.

A cukor meg tegnap.

CSAK VELED együtt tudjuk garantálni, hogy az újságíró és a szerkesztő munkájába ne szólhasson bele más, csak Te, az olvasó. Egy hónapra csak 1000 forint. Támogasd előfizetéseddel a Debrecinert! Köszönjük!