Egyre többször kapom magam azon, hogy ha lenne hajam, minduntalan összeborzolná ez a városi cúg. Lassan nincs olyan napszak, amikor ne süvítene valahonnan át egyik fülemtől a másikig – belül. Kinnszülöttek is mondták már: Debrecen igen szeles város nekik. Nekem is az.

A zöldséges, egy középkorú férfi, kint áll a portálja előtt, magyaráz valakinek, fojtott indulattal. A téma nem érthető, csak a hangulata elégedetlenségének. Ám amint egy törzsvevő közeledik felé, egyből vált. Őszintének tűnik, ahogy rámosolyog az idős hölgyre, s megjegyzi: „Ó, de jól tetszik kinézni, s még az arca is milyen vidám! Na, ezt szeretem! Mostanában keveset láttam.”

Rám is rám biccent kedvesen, mintegy invitálva, térjek be. Megteszem. Odabent a pult mögül egy fiatal, magas nő villant rám tengernyi fogat bájosan, pajkosan, amint látja, hogy bénázok a krumpli összeválogatásakor. Ez a nap már jól kezdődik, hisz az áruja is jó fajta, a mosolya meg díjnyertes.

A pékáru bolt rögtön utána, ahol kisebb sor fogad már. Aki még nem vásárol, az üvegen át vizslatja a bentről kikukucskáló zsömléket és lekváros puffancsokat. Vajon rozskenyér van még, vagy elvitték mindet? Volt, megvettem. Az eladó hölgy visszafogott, mégis megnyerő mosolya pedig ingyen az enyém.

A reggeli kör végén még becsúszik a kosaramba tej és ásványvíz is. Már meg sem lepődök azon, hogy a boltban is kaptam útravalóként egy nem hivatali mosolyt a vásárolt áru mellé. Begyűjtöttem azt is.

Pénzt költöttem, mégis gazdagon tértem haza.