Aprópénzért vásárolják ezeket az óriásházakat. Csendet és nyugalmat akarnak. Az tetszik nekik, ami elüldözi a fiatalokat. Ők a széttört családok haszonélvezői. Nyerészkednek a veszteseken. Sokan vannak. Érdekes, egy itteni nincs köztük. Nincs olyan, aki elmegy, és így jön vissza. Egyre több az ismeretlen szomszéd. Szidják is őket az itt maradottak. A beruházásokat is. Hiszen megváltozott a környék. Nemcsak az átmenőforgalmat terelték máshová. Gellert kaptak a fiatalok. Legalábbis így mondják az itteniek. Mit is mondhatnának. Azt látják, mennek a gyerekek. Városokba, külföldre. Hogy miért mennek, azt már nem.

Nem kizárólag a lehetőségek miatt. Idő még feldolgozzák, amit tizenévesen éltek át. Ami a szemük előtt történt. Hogy felmenőik megroppantak a negyvenes éveikre. Talajvesztettek lettek. Be kellett zárniuk az átutazóknak nyitott kifőzőhelyeket és boltokat. A közeli üzemek is bedőltek, távolabb sem volt munka. A zavaros politikai fejtegetésekkel sem tudtak mit kezdeni a fiatalok. Amik mentén az ipar és a mezőgazdaság állapota, valamint a sztrádák közötti összefüggéseket pedzegette mindenki, aki ilyen házat tartott fenn.

A gyerekek az első években még hazajártak. Aztán a hétvégi családi együttléteket felváltották az egynapos látogatások. Majd a délutáni vendégségek, a rövid telefonbeszélgetések. Nem késtek sokat a veszekedések sem. A konokabb szülők hálátlansággal vádolták leszármazottaikat. A fasznak se építettek volna hét szobát, hangoztatták, és nem csinálták volna meg különálló lakrésznek az emeletet meg a tetőteret, ha tudják, hogy le se lesz szarva a gondviselés. A vonal másik végén hallgattak. Néhány semmitmondó ígéret után bontották a hívást. És albérletükben újult erővel számolgatták, hány évig kell még gyűjteni egy lakásra.

Az utcafronti kertek még gondozottak. De a hátsó, hosszan elterülő udvarokon már látni, egyedül nem megy. Alig van mozgás. Egy-két öreg biciklizik csak. Kerekeznek a határba, nézik a bevetetlen földeket. Az elhagyatott csarnokokat és melléképületeket. Otthon kiülnek a kapu elé. Így éri őket az este. Ha nem ugatnának néha a házőrzők, tökéletes csend lenne. Mély süketség. Olyan, ami az üres szobákból áramlik a lakott helyiségek felé.

Juhász Tibor 1992-ben született Salgótarjánban. Költő, a KULTer.hu szépirodalmi rovatának szerkesztője, a Kortárs Online irodalmi rovatvezetője. Első verseskötete Ez nem az a környék (2015), első prózakötete pedig Salgó blues (2018) címmel jelent meg.

Juhász Tibor tárcasorozata a Debrecineren itt olvasható: ZACC.