Apró mozgás, a sorban ültetett négyemeletesek előtt meg-megáll valaki, látom távolról. Felszalad a lépcsőn, csinál valamit, hűséges kutyája meg lent várja addig.

Minden egyes lépcsőháznál, mozdulatlanul. Ez aztán a fegyelem – ismerem el magamban. Szép nagy jószág lehet, messziről is kiveszem egyenes tartását. Biztos, valami megtermett, magyar fajta. Bár feketében? Hm, talán egy túltenyésztett puli lesz az.. Vagy mégis német „márka”, óriás schnauzer! Megfejtettem.

Közben persze nézelődök mindenfele, meg lövöm a képeket, ha úgy érzem, ezt most kell. Lesz belőle valami. Vagy nem. Lassan haladok, ahogyan a kutyás ember is. A nagy találkozás azonban elkerülhetetlen – kíváncsi is vagyok, milyen négylábúja van. Vajon engedi, hogy megvakarjam a füle tövét?

Csodálom, hogy hangját nem hallani. Moccanatlanul őrzi posztját, amikor a fazon felcaplat a lépcsőkön pár percre, aztán megindulnak. A bársonyos kutyaléptek is hiányoznak ám. Helyette valamiféle monoton, konokon haladás folytonos hangjai érnek el hozzám. Gurul a szentem..

Ugatni se fog, látom már. S bár simogatni lehetne, enyhén kiakadna a gazdi, tuti, mivel egy újságkihordó műanyag kukaszerű kerekes alkotmányát nem szokás errefelé.

Még kinéznének utána a klubból. Csak kellene az a szemüveg..