Így, ha szükség lenne rá, hiába keresnék az épület parkolójának végében felállított szertárban, ahol egyébként lennie kellene. Ráköti a slagot az alagsor egyik csapjára, kibogozza a hosszú, zöld gumicsövet, ami minden reggelre összegubancolódik valahogy, aztán öntöz. Utána elpakolja az eszközt, kezet mos, és kiül a térre. Jár a lába, ropogtatja az ujjait. Nyugtalannak látszik.

Linda minden munkanap tíz óra után érkezik pár perccel. A szemétszedőbotot általában jobb kezében fogja, baljában három-négy kisebb méretű szatyor, bennük flakonok, ruhák, kacatok. Nyílegyenesen átsiet a délelőtti órákban igencsak forgalmas téren, mosolyog. Zihálva ül Csaba mellé, leveti a láthatósági mellényt, az egyik szatyorba gyömöszöli. Lábainál elrendezi a cuccait, a pad háttámlájának támasztja a hegyes végű szerszámot. A zsebéből nejlont ránt elő, amiben csikkek vannak. Megkínálja Csabát. Válogatnak, füstölnek.

Miután elszívják az összeset, Linda elteszi a zacskót, és az egyik szatyorból egy szalvétába tekert kis csomagot vesz ki. Parizeres zsömle paradicsommal meg vajjal, mondja, de csak azért ilyen luxusos a mai reggeli, mert paradicsomot most nagyon jó áron kapott. Mindig úgy szokta, hogy odamegy a kofához, aztán azt mondja neki, hogy itt van 100 forint, mennyit adsz érte. És a kofa mindig ad valamennyit, mert olyan kurva aranyos kis öregasszony az, jó a szíve, ma is a kezébe nyomott öt szemet, pedig négyszáz forint kilója ennek a szarnak..

Csaba megnyugszik. Linda beszél, mi történt vele ma, mit fog főzni a hétvégén, ilyeneket. A férfi hallgatja. Nagyjából délig bólogat. Akkor megint járni kezd a lába, ismét ropogtatja az ujjait.

A szemközti emeletes aljában, amit a helyiek a lakások mérete miatt csak Garzonként emlegetnek (bár sokan inkább Haláltoronynak nevezik, hiszen a város legmagasabb épületéből szinte évente kiugrik valaki), egyszer csak feltűnik egy járókeretes férfi. Nagyon öreg, májfoltos bőre csúnyán megereszkedett. Csoszogva halad, szinte méterenként áll meg pihenni, húsz percbe is beletelik, mire eljut az Erzsébet térre. Van nála egy locsolókanna. Igyekszik úgy kapaszkodni a járókeretbe, hogy a kannát is stabilan tudja tartani. Sokszor kilögyböli a vizet, ezért sem öntözni meg soha az összes muskátlit.

Miközben Linda beszél, Csaba az öreget figyeli. Foltos pizsamáját, hajlott hátát. Nézi, ahogy a harmadik növény után hitetlenkedve lóbálja a kannát, majd egy újabb kísérletet tesz az öntözésre. Aztán megfordul, visszaindul. Csaba az ajtóig kíséri a tekintetével. Miután az öreg eltűnik, Lindára néz. A nő beszél, Csaba bólogat. Mosolyognak. Linda előveszi a telefonját, a képernyőre pillant, mennie kell. Felállnak.

Miután Linda felveszi a láthatósági mellényt, azt kérdezi a férfitól, hogy ő mit fog csinálni a hétvégén. A téren ilyenkor is nagy a forgalom, iskolások vonulnak kis csapatokban a távolsági autóbusz-állomás irányába. A szemközti padon nagydarab férfiak ülnek, söröznek, szotyoláznak. Egy napszemüveges srác parfümöt kínál a járókelőknek. Csaba a Garzont nézi.

Juhász Tibor 1992-ben született Salgótarjánban. Költő, a KULTer.hu szépirodalmi rovatának szerkesztője, a Kortárs Online irodalmi rovatvezetője. Első verseskötete Ez nem az a környék (2015), első prózakötete pedig Salgó blues (2018) címmel jelent meg.

Juhász Tibor tárcasorozata a Debrecineren itt olvasható: ZACC.