Mama, ha süt valamit, az első falat mindig az enyém. Nagyon szeret, s én is nagyon szeretem nála tölteni az időt. Berakja nekem kazettán a Liliomfit, mindig ezt kérem, ő meg tudja, hogy ha beülök ez elé a film elé a barna fotelbe, akkor sok gond nem lesz velem, míg véget nem ér a szalag.

Este paprikás krumplit eszünk, szól a tévé, a kertet szántják, izgatott vagyok és kíváncsi, így megkérem, álljunk ki a lépcsőre és nézzük, ahogy a traktorral dolgoznak. A mama este csen a tejembe egy kis cukrot, de megkér, hogy anyának ne mondjam el. Őrzöm a közös, édes titkunkat.

Az utolsó napokban is sok időt töltök nála. Elsős vagyok, s azzal büszkélkedek neki, hogy már van, amit fel tudok olvasni a műsorújságból. Az ágyban fekszik, nincs jól, de mosolyogva hallgat engem, s mondja, olvassak csak tovább. Másnap még sötét van, mikor iskolába indulunk, kint hó és hideg. „Köszönjetek be mamának” – kéri édesanya, s mi nővéremmel az ajtót félig nyitva köszönünk – utoljára.

Már nem emlékszem, hogy mama visszaköszönt-e, pedig az utolsó nap szinte minden mozzanata beleégett emlékeimbe. Ott maradt és nem enyhül. Az érzések egy részét már javamra tudtam fordítani: így őrzöm s osztom be a jelenben mama minden szeretetét, azt is, amit már átadni e világban nem tudott.

Meleg van, legalább negyven foknak érzem, ahogy a munkából hazafelé sétálok. Csak a fák árnyékai és a néha meglibbenő szél hoz egy kis enyhülést. Nincsenek sokan, csak akiknek sürgős dolguk akadt, akiket hív a kötelesség, meg akinek nincs más választásuk: árnyékos padon hajtotta álomra fejét egy otthontalan is. Ahogy elhaladok mellette, azon kapom magam, hogy gondosan figyelek lépteim csendességére. Nem akarom felébreszteni, tiszteletben tartom, hogy ez most az ő fekhelye, a hely, ahol aludni szeretne, ha épp hagyják nehéz álmai. Vajon vágyik-e még igazi otthonra? Volt-e neki valaha, s ha igen, miért veszítette el? Vajon él-e még emlékeiben mamája meleg hókiflijének íze? Vagy egyáltalán: volt-e mama, volt-e hókifli? Még meleg van, de lassan hűvös szelek kezdik csipkedni végtagjainkat. Árnyék helyett egy csöppnyi melegségre vágyik majd az otthontalan is.

A nyár múlásán gondolkozom, meg a mamán, s azon a padon fekvő férfin, akit út közben láttam. Miben kapaszkodik, mi tartja őt életben, vajon mi romlott el? Mi építjük a falat magunk és álmaink közé? Vagy egyszer mindannyian eljutunk oda, ahonnan nincs tovább? Csak áltatjuk magunkat, hogy gyengék vagyunk áttörni a falakat? Elszaladt a nyár, lehet szüretelni, ki mint vetett. De mit tegyen, akinek se kertje, se fája? Akinél nincs mit szántani? Csak az időt őrizzük, mert minden eltelt perc már a múlté. Emlékként őrizhetjük a jelenben, s tán késve belátjuk, milyen jó is volt akkor, s mi mindent mulasztottunk el.

Hazafelé sétálok: meleg, tetőtéri bérlemény az otthonom. Legalábbis így hívom, ha kérdik, hol lakom. Valójában csak az emlékeidben élek, te meg az enyémben. Hát nem elég?

(folytatása következik)