Hogyan érzi magát mostanság?

Furcsa módon néha úgy érzem, nehezebben élem meg ezt az őszi pandémiás időszakot, mint a tavaszit, habár az váratlanabbul szakadt a nyakunkba. Erre már lehetett számítani, bár súlyosabb is a lefolyása, mint a tavaszinak. Akkor viszont nagyobb volt bennem az ijedelem, a tanácstalanság. Sokkal jobban bepánikoltam, mint egyébként hajlamos vagyok sokkoló helyzetekben. Láttam az embereket, ahogyan fejvesztve óriási mennyiségű árucikket – többek között vécépapírt, élesztőt, tisztítószereket, tartós élelmiszereket – és vásároltak fel. Úrrá lett rajtam valamiféle megmagyarázhatatlan apokaliptikus hangulat, hisz akkor még azt sem tudtuk, mi ez a vírus, mivel állunk szemben. Most már azért több ismeretünk van róla, de a tanácstalanság, a kilátástalanság érzése most is megvan bennem.

Gyakran megfogalmazódik a kérdés bennem: hová, merre tartunk? Merre tart a világ? Mi lesz a szüleinkkel? Mi lesz a gyermekeinkkel? Mivel érdemeltük ki ezt az állapotot? Meddig tart ez a lelki-fizikai-anyagi válság? Van-e egyáltalán létjogosultsága ezekben a nehéz időkben az én hivatásomnak, melynek alapfeltétele a közönség? Ha igen, milyen módon, hogyan kellene reformálni? Csupa-csupa kérdés, amelyek megválaszolására történnek ugyan próbálkozások, de meggyőző, megnyugtató választ még sehonnan sem kaptam.

Egy olyan válság kellős közepében érzem magam, amelyben sokszor a tehetetlenség érzete is felbukkan bennem. Ez és a többi nyomasztó érzés is feszültséget generál óhatatlanul, nemcsak bennem, de a környezetemben is. Az viszont mindenképp pozitívum és előny mentál-higiénés szempontból is, hogy a második hullám alatt nem kellett teljesen bezárkóznunk, azaz működnek az oktatási intézmények, engedélyezett a szabad egyéni sport, még lehet járni-kelni az országban. Talán az a legnagyobb „hozadéka” ennek az egész borzalomnak, hogy jobban összehozza az embereket, a közösségeket, a családokat. Rá kell ébrednünk, hogy porszemek vagyunk a világban. Törékenyek és sérülékenyek. Oda kell figyelnünk, törődnünk és vigyáznunk kell egymásra. Mert lehet, ma én, de lehet, holnap te kerülsz nehéz helyzetbe. Legalábbis én így érzékelem..

Hogyan érintette a színház bezárása, illetve korábban az átköltözés a Csokonai Színház épülete felújításának kezdete előtt?

A színház bezárása a legrosszabbkor jött. Épp a Magyar Elektrát próbáltuk, március 12-én még megtartottuk a főpróbát, de csak a saját dolgozóink nézhették meg. Elég szomorú volt – és ugyanakkor persze izgalmas is – a Víg Kamara nézőterén itt-ott látni a saját kollégáidat, amint épp téged néznek, mert ők más szemmel nézik az előadást. Tudom magamról. Nagyon hiányoztak a nem szakmabeli, úgynevezett „civil” nézők. Akkor döbbentem rá, hogy mennyire fontos a közönség.. A március 13-i premier így nem valósult meg, sajnos azóta sem.

Több produkció is van hasonló helyzetben – Az öreg hölgy látogatása, Herkules stb. – amelyek elkészültek, de még nem tudtuk őket bemutatni. A színház költözése, költöztetése, a felújítás körüli események, munkálatok nyilván nem tudtak ezen a helyzeten segíteni. Tudjuk a saját tapasztalatainkból, mivel jár egy család költözése egyik lakásból a másikba: doboz doboz hátán, címkézés, feliratozás, rendszerezés, szervezés, logisztika, költségek. Nos, a mi helyzetünkben ugyanez zajlott, csak egy kicsit nagyobb család költözött, több mint kétszáz tagú.. Ezt lebonyolítani nem kis munka, nem kis idő, nem kis pénz, és az új, átmeneti létezési helyszínek felderítése sem kis feladat egy ekkora „család” számára.

Személy szerint már régóta vártam ezt a helyzetet, hiszen 2008-ban (de lehet, hogy 2010-ben volt) jártam az épülő, „majdnem kész” Latinovitsban. Várom nagyon az új épületet, annak színét, ízét, illatát, az új impulzusokat. A régi Csokonait is szerettem nagyon, 14 évet töltöttem benne, de az igazság az, nagyon ráfért a felújítás. A portálnyílás két oldalán, takarásban lévő azbeszt illatát tudnám feledni.. Most ott tartok magánemberként is, hogy tanulom-tanulmányozom az elengedés művészetét. Régebben sokkal jobban ragaszkodtam tárgyakhoz, helyekhez, épületekhez. Egy ideje átértékelem a dolgokat. Embereket, emberi kapcsolatokat tartok meg, azokhoz ragaszkodom, ha valóban fontosak. Minden mást elengedek. Legalábbis próbálkozom.

Egy korábbi interjúban elmondta, hogy a tavaszi időszakban a Gyöngykoszorú kapcsán versmegzenésítésekkel foglalkozott. Most van valami hasonló, amire jut ideje a színházon kívül?

Az első pandémia-periódust a színházi tevékenységeim mellett zenei aktivitás teljesítette ki, nem beszélve a digitális oktatás buktatóiról és felemelő pillanatairól. Sok család tudna erről mesélni.. Általában éjszaka, a gyerekeim lefektetése után kezdtem el dolgozni. Akkor írtam dalokat, valahogy így jobban működtem. Persze aztán a reggeli ébredés nem volt könnyű, de nem kellett akkor se oviba, se suliba rohanni. Megzenésítettem 14 verset, a klasszikus magyar költészet gyöngyszemeit Gyöngykoszorú címmel. Volt belőle két koncertünk, sajnos többet már nem tudtunk tartani a járvány miatt. De hátha jövőre ismét koncertezhetünk, addig pedig folytatom a megzenésítést. Jelenleg Pilinszky János A nap születése című kötetéből válogattam ki öt mesét, melyeket szeretnék megzenésíteni. Ezeken dolgozom, remélhetőleg nyárra meg is lesz dalban ez az öt gyönyörű történet, családi programként ajánlom előre kisiskolás kortól száz éves korig, vagy még azon is túl.

Hogyan zajlanak az online-próbák, miben más interneten keresztül, mint személyesen, mitől könnyebb, mitől nehezebb így próbálni?

A virtuális térben való létezés nem az én világom. A színházi tevékenység elengedhetetlen része a konkrét tapasztalás. Kell, hogy a partneremet lássam, érzékeljem a maga 3 dimenziós valóságában, kell, hogy valóban halljam a hangját, kell, hogy érezzem a keze melegségét vagy a bőre illatát, vagy hogy le tudjam törölni a könnyeit. Most az Edmond című francia vígjáték próbái zajlanak virtuális térben – ez így egy ideig elfogadható. De amikor majd a gyakorlati színpadi próbaidőszakra kellene áttérni, ezt nem tudom, hogyan fogjuk megvalósítani ebben a vészjósló pandémiás időszakban.

A helyzet kiszolgáltatottjaként tehetetlenül és tanácstalanul állok a következő időszak előtt. Bízván abban, hogy jövőre talán jobb lesz, talán be tudjuk mutatni és játszani tudjuk az összes elmaradt premierünket, az összes elmaradt előadásunkat.. Mert azt hiszem, vallom és tudom, hogy színház nélkül beszűkül az agy, a tudatunk, a világunk, és sivárabb lesz az ember lelke, szelleme is. Ugyanolyan fontos, mint a napi betevő falat vagy az ima. Azt tapasztalom magam körül, hogy az embereknek egyre inkább szükségük van a színházművészetre, van, akinek „elvonási tünete” van, mert ahányszor találkozunk, mindig megkérdezi, hogy mikor nyitunk újra. Bárcsak tudnám a pontos választ.. Ehelyett csak azt tudom mondani, hogy a színházi élet nem áll le: megpróbálunk létezni, fennmaradni és „túlélni” ezt az időszakot a virtuális térben. Ezért folyamatosan figyelni kell a Csokonai Színház weboldalát, mert mindig vannak újdonságok, új produktumok vagy akár új feladatok. Így nem elengedve egymás kezét, túl fogjuk élni, mint ahogyan a színház, mint művészeti műfaj már annyi mindent túlélt a görögöktől napjainkig.

CSAK VELED együtt tudjuk garantálni, hogy az újságíró és a szerkesztő munkájába ne szólhasson bele más, csak Te, az olvasó. Egy hónapra csak 1000 forint. Támogasd előfizetéseddel a Debrecinert! Köszönjük!