Az elmúlt bő évtizedben a hazai civil szervezetek egyre fokozódó nyomás alatt, a kormány civilellenes hadjárata közepette működtek. Ennek a folyamatnak az állomásai voltak a pénzmegvonás, a lejáratás, a közös tereinkből való kiszorítás, a megbélyegző jogalkotás, hatósági zaklatások és titkosszolgálati műveletek.

A civilek megszólalnak társadalmi kérdésekben, rámutatnak az állam működésének problémáira és hiányosságaira, netán javaslatokat tesznek a helyzet jobbítására is. Márpedig a kormányzati sikerpropaganda ezt nem tűrheti: ebben a „lehetséges világok legjobbikában” nincs helye a kritikának, bármilyen rossz csak kívülről, a nemzet ellen áskálódóktól jöhet. De mi lenne, ha célt érne a kormány, és sikerülne őket elbátortalanítani, elnémítani?

Az, hogy Magyarország nagyon sokaknak nagyon sokkal rosszabb hely lenne.

Az állásukból igaztalanul kirúgottaknak, mert nem lennének jogvédő ügyvédek, akik képviseljék őket. Azoknak a településeknek, amelyeknek elszennyezik környezetét és elszívják ivóvizét a gátlástalanul terjeszkedő (és veszteséges!) gyárak. A nyomorban élőknek, akik ott is maradnak, ha nincs, aki segítse felemelkedésüket. A bántalmazott nőknek, akik nem tudnának kihez fordulni segítségért. A zaklatott kamaszoknak, akiket nincs ki meghallgasson. A felsorolás még hosszan folytatható lenne.

A közügyekben aktív, netán a kormánnyal kritikus szervezetek elől már rég elzárták az állami forrásokat, pedig

az állami támogatás nem könyöradomány, hanem a közjó érdekében végzett munka ellentételezése – szerte a fejlett világban.

Marad tehát a külföldi támogatás: nemzetközi intézményektől (ENSZ, EU), demokratikus kormányok programjaitól (norvég, holland stb.) és filantróp alapítványoktól (melyek közül Soros György Nyílt Társadalom Alapítványa csak egy). Tulajdonképpen örülnünk kell annak, hogy vannak olyan szervezetek, amelyek hajlandóak Magyarországra pénzt adni olyan, például a fent felsorolt feladatok ellátására, amelyeket amúgy a kormánynak kutya kötelessége lenne finanszírozni.

És büszkék lehetünk azokra a szervezetekre, amelyek az erős nemzetközi versenyben is képesek arra, hogy ezeket a forrásokat tényleg hazahozzák, és itthon használják fel.

Persze el lehet vágni a kritikus, független civileket a megmaradt forrásaiktól, fel lehet lépni ellenük a jogi és hatósági eszközökkel. És hogy Magyarországon legálisan bejegyzett, szabályszerűen működő szervezeteket ki lehet-e tiltani, meg lehet-e semmisíteni? Jogállami eszközökkel semmiképp.

Civil aktivizmus, társadalmi mozgalmak pedig ettől függetlenül is lesznek, hiszen ezt láthatjuk szerte a világon, még a legfojtogatóbb diktatúrákban is. Így volt ez a Magyarországon akkor is, amikor a kommunista pártállam központi engedélyezéssel súlyosan korlátozta a civil szervezetek létrehozását. Elég öreg vagyok ahhoz, hogy emlékezzek a nyolcvanas években a bős-nagymarosi erőmű ellen tiltakozó Duna Kör körüli elhallgatásra és cenzúrára, az 1986-os környezetvédelmi séta rendőri feloszlatására – aztán pedig jött a rendszerváltás, amiben ezeknek a mozgalmaknak nem kis szerepe volt.

Innen üzenem hát, hogy nem fog sikerülni! Mi civilek nem ülünk ölbe tett kézzel, küzdünk és küzdeni fogunk, összefogunk, ahogy eddig is tettük, mert tudjuk, hogy együtt erősebbek vagyunk

mindezt tesszük nem csak magunkért, hanem hazaszeretetből, a mindenkinek élhető, szabad és igazságos Magyarországért.

Móra Veronika, az Ökotárs igazgatója

(Móra Veronika véleménycikkét eredetileg a 444.hu közölte, ez a beköszönő annak rövidített, szerkesztett változata. A teljes szöveg itt olvasható.)