Ebben biztosan közrejátszott a jelölés gyorsasága is, a bírálatok egy része az előzetes vitát vagy a társadalmi egyeztetést hiányolta – és itt rögtön meg is kell állnunk egy pillanatra. Eddig ugyanis – a korábbi jelölések alkalmával – ezzel senkinek nem volt ilyen látványosan gondja. Vagyis alapjaiban változott meg a közhangulat, az elvárás a politikával, a politikusokkal szemben. Amit gond nélkül megtehetett a Fidesz 16 éven keresztül, azt az új kormánynak már nem nézik el a választók. De miért pont a saját tábor a leghangosabb?

Kormányra kerülés után gyakori jelenség, hogy a korábbi támogatók már nemcsak „szurkolók”, hanem elvárásokat támasztanak. Ugyanez sok országban megfigyelhető: ellenzékben a tábor inkább összezár, kormányon viszont a saját hívek is nyíltabban bírálják a döntéseket. Amíg egy párt ellenzékben van, a támogatói sokszor egy közös cél köré szerveződnek: a kormány leváltása, a változás elérése. Ilyenkor a belső nézetkülönbségek háttérbe szorulnak. A koalíciót nem annyira a közös jövőkép, mint inkább a közös ellenfél tartja össze. Amikor viszont a párt kormányra kerül, a helyzet megváltozik. Már nem elég azt mondani, hogy mit nem akarunk, hanem minden konkrét döntésnél ki kell mondani, hogy mi legyen helyette. Ekkor kiderül, hogy a támogatók valójában nagyon különböző elképzelésekkel rendelkeznek. Választás után jellemzően megnőnek az elvárások is, amik erősíthetik a kritikát. Az emberek úgy érzik, hogy „most már a mi kormányunk van”, ezért nemcsak támogatni akarják, hanem befolyásolni is a döntéseit. Eltűnik a külső összetartó erő. Már nincs ugyanaz a közös ellenfél a fókuszban, a belső véleménykülönbségek láthatóbbá válnak. Furcsának tűnhet, de az emberek gyakran sokkal keményebben bírálják azt a politikai oldalt, amelytől sokat várnak. Éppen azért, mert fontos nekik a sikere. Van erre egy ismert politikatudományi megfigyelés: egy mozgalom egysége gyakran nagyobb ellenzékben, mint kormányon. A kormányzás ugyanis kompromisszumok sorozata.

Egy másik ismert jelenség: ha egy mozgalom éveken át azzal az identitással él, hogy kritizál, kormányra kerülve a támogatói nehezen váltanak át a „kritikus állampolgárból” a „felelős kormányzó közösség” szerepébe. Vagyis a kritikai attitűd megmarad, csak most már a „sajátjaikat” éri. Minél inkább erkölcsi megújulást ígér egy mozgalom, annál kevésbé engedik meg neki a hívei a hibázást. A régi politikai elitnek sokan elfogadták, hogy „ilyen a politika”, egy új mozgalomtól viszont tökéletességet várnak. Ezért sokkal kisebb hibák is aránytalan felháborodást válthatnak ki.  A Tisza-szimpatizánsoktól érkező sok kritika önmagában nem feltétlenül a párt gyengülését jelenti. Jelentheti azt is, hogy a támogatók úgy érzik, most már beleszólásuk van és élnek is vele.

A Polgár Judit-ügyben nehéz megítélni, hogy pontosan mi történt, valószínűleg maga az érintett riadt meg attól az „internetes csatazajtól”, ami felcsapott a jelölése kapcsán, de a modern világban gyakran látunk példát arra is, hogy egy internetes felháborodás visszakozásra készteti a hatalmat is. A közösségi média kommentjei azonban nem feltétlenül tükrözik a teljes közvéleményt. A legaktívabb, legerősebb véleményű felhasználók sokkal nagyobb arányban kommentelnek, mint azok, akik egyszerűen egyetértenek vagy közömbösek. Emiatt könnyen kialakulhat az a benyomás, hogy „mindenki ellene van”, miközben ez nem feltétlenül igaz.

Mennyire kell ezekre a politikának figyelnie, vagyis biztos, hogy a  „Facebookon kell köztársasági elnököt is választanunk”? Ha egy politikus figyelembe veszi a társadalmi reakciókat, az önmagában üdvözlendő és demokratikus, de a Facebook-kommentek nem tekinthetők népszavazásnak, nem reprezentatívak. Nem mindenki használja a platformot, nem minden felhasználó szól hozzá, a kommenteket könnyen befolyásolhatják szervezett kampányok vagy egyszerűen az, hogy a negatív vélemények nagyobb aktivitást váltanak ki.

Magyar Péter Polgár Judittal kapcsolatos kapcsolatos posztjához pár tízezer komment érkezett, ennyien mondtak véleményt (valamilyet), miközben Magyarország szavazójoggal rendelkező polgárainak száma több mint 8 millió. Vagyis a túlnyomó többség véleményét nem ismerjük az ügyben, nagyjából a választók 0,3 százalékának az álláspontját láthattuk ott.

Ha más fórumokat is figyelembe veszünk, még akkor bőven 1 százalék körüli arány alatt vagyunk. Természetesen a pár tízezer vélemény is fontos, csak éppen nem lehet belőle megismerni biztosan a „népakaratot”. Ez egy nagy csapda is. Mit tegyen a politikus? A pár tízezer ismert véleményt vegye figyelembe, vagy a 8 millió ismeretlen emberét is próbálja meg kitalálni? Vagy valami más szempont a lényeges? Ha minden online reakcióhoz alkalmazkodik, akkor könnyen elveszítheti a saját stratégiai irányát, és a pillanatnyi közhangulat fogja vezetni. Ha viszont teljesen figyelmen kívül hagyja a saját táborának kritikáját, az hosszabb távon elidegenítheti a támogatóit. Nehéz feladat az egyensúly megtalálása, megkülönböztetni a pillanatnyi internetes zajt a valóban széles körű, megalapozott társadalmi visszajelzéstől.

De akkor mit vegyen figyelembe? A kommentmező lesz a politika fő alakítója? Vagy már az is? Egyértelműen látszik egy változás ebben, nemcsak Magyarországon, hanem a nyugati világ szinte egészén. Régen a politikusok főleg közvélemény-kutatásokat néztek, ma sokszor egy Facebook-poszt alatti 300 kommentet figyelik. A kettő azonban nem ugyanaz. Lehet, hogy egy országban tízmillió emberből néhány száz vagy ezer ember alakítja azt a látszatot, hogy „az emberek ezt akarják”. Korábban a populizmus azt jelentette, hogy a politikus a nép nevében beszél, ma sokszor inkább azt jelenti, hogy a kommentmező pillanatnyi hangulatát tekinti a népakaratnak. Ez egyfajta „digitális populizmus”, egy egészen új jelenség.

A közösségi média „állandó népszavazásként” működik. A Facebook, az X vagy más platformok olyan érzést keltenek, mintha minden politikai kérdésről azonnali határozathozatal zajlana. Pedig ezek nem népszavazások, inkább pillanatfelvételek egy nagyon aktív és önszelekciós alapon működő közösség hangulatáról. Ha egy kormány minden döntését ezekhez igazítja, könnyen elveszítheti a hosszú távú stratégiai gondolkodást. A közösségi média nem egyszerűen egy új kommunikációs csatorna, hanem átalakítja magát a politikát is. A politikai döntés régen mérlegelés, vita és felelősség eredménye volt. Ma egyre nagyobb a kísértés arra, hogy a vezetők valós időben reagáljanak a digitális közhangulatra. A politika így lassan nem a közérdek keresésének folyamata, hanem a figyelem és a reakciók menedzselése lesz.

De még ha ismerjük is a választók akaratát, mindig követni kell azt? Ha Churchill 1940-ben enged a közvélemény és a környezete nyomásának, békét köt Hitlerrel… Jó lett volna az? A demokrácia nem pusztán a többségi akarat végrehajtása. A képviseleti demokrácia lényege éppen az, hogy a választott vezetők bizonyos kérdésekben saját felelősségük alapján is döntenek. Régen a politikus az adott döntés hosszú távú következményein elmélkedett, ma gyakran inkább azt kérdezi, hogy mit fog szólni hozzá holnap a Facebook.

Korábban a politikai vezető egyik legfontosabb erénye a belső stabilitás volt. Azt várták tőle, hogy képes legyen ellenállni a pillanatnyi hangulatoknak. Ma viszont egyre inkább azt várják el, hogy folyamatosan reagáljon. Vagyis a vezetőből lassan influenszer lesz. Nem az a feladata, hogy irányt mutasson, hanem az, hogy állandó kapcsolatban legyen a közönséggel. A modern ember általában is nehezebben viseli a csendet, a várakozást, az átgondolást. Mintha minden területen ugyanaz a logika jelenne meg. A hírnek azonnal érkeznie kell, a véleményt azonnal ki kell mondani, a politikusnak azonnal reagálnia kell, a döntésnek azonnal meg kell születnie. Pedig az igazán fontos döntések gyakran éppen az időtől válnak jobbá.

A parlamenti képviselőt vagy a miniszterelnököt nem azért választjuk meg, hogy helyettünk megnyomja a Facebook „like” gombját, hanem azért, mert feltételezzük róla: olyan információkhoz jut hozzá, olyan szakértőkkel konzultál, olyan felelősséget visel, amelyet az átlagpolgár nem tud nap mint nap vállalni. Ezért nevezik ezt képviseleti demokráciának. Ha minden döntést a pillanatnyi online közhangulat alapján kell meghozni, akkor felmerül a kérdés: mi értelme magának a képviseletnek? Ha a képviselő csak végrehajtója az internetes hangulatnak, akkor elveszíti azt a funkcióját, amiért megválasztották. A digitális korszak egyik legfontosabb politikafilozófiai kérdése nem az, hogyan hallgassanak jobban a politikusok az emberekre, hanem az, hogy hogyan lehet úgy meghallani a társadalom hangját, hogy közben ne váljunk a pillanatnyi zaj foglyává.

A demokrácia ugyanis nemcsak a népakarat kifejezése, hanem annak érlelődése is. A „közvélemény” nem egy adott, kész, eleve létező tényező, hanem viták, tapasztalatok és mérlegelés során alakul ki. Ha ezt a folyamatot felváltja az azonnali reakciók uralma, akkor a politika könnyen elveszítheti azt a képességét, hogy hosszabb távon gondolkodjon. A nép helyét átveszi a kommentmező. Előbbi egy valós, létező közösség, utóbbi viszont egy algoritmus által láthatóvá tett, önszelekciós alapon működő virtuális kép. Természetesen van köze a valósághoz, de annak csak egy nagyon kis szelete, ráadásul torz szelete.

Eddig a politikus és a társadalom között voltak pártok, parlament, sajtó, civil szervezetek, szakmai testületek. Ma egyre inkább algoritmusok vannak. Azok döntik el, hogy mit látsz, hogy milyen indulat erősödik fel, melyik téma válik országos üggyé, kiből lesz ismert ember, akár potenciális politikus. Vagyis nemcsak a politikát digitalizáljuk, hanem a közakarat kialakulásának mechanizmusát is. Ebben a folyamatban a sebesség felülírja a bölcsességet. Nem annak van előnye, aki többet tud, jobban átgondolja, hosszabb távra tervez, hanem annak, aki gyorsabban reagál. A politikusból ügyfélszolgálat lesz, a közakarat pedig egy nonstop performansszá válik.

Régen a politika döntéseket hozott, ma reakciókat gyárt. Nem az a fontos, hogy megoldódott-e egy probléma, hanem hogy a videó jól ment-e, vagy az, hogyan reagál rá az „internet népe”. De még tovább mehetünk. A digitális populizmus valójában nem is a népakarat uralma, hanem a népakarat pillanatnyi benyomásának uralma, mert a kettő nem ugyanaz. A közösségi média algoritmusai jellemzően az érzelmileg erős, megosztó, nagy aktivitást kiváltó tartalmakat emelik ki. Így a politikus nem a társadalom egészére reagál, hanem annak legzajosabb szeletére. A veszély éppen ebben rejlik: a digitális populizmus nem a többség uralmát, hanem a láthatóság uralmát hozhatja el. Az győz, aki hangosabb.

A képviseleti demokrácia egyik alapfeltevése az volt: a közakaratnak időre van szüksége, hogy kialakuljon. A digitális populizmus ezzel szemben azt sugallja, hogy a közakarat már itt van a hírfolyamban, a trendekben, a kommentekben – csak le kell olvasni. Ha ez a szemlélet válik uralkodóvá, akkor a politika egyre kevésbé lesz a közös mérlegelés tere és egyre inkább a valós idejű közhangulat követésének technikája. Ez a különbség nem technológiai részletkérdés, hanem a demokrácia működésének egyik alapvető átalakulása.