Mottó: Felszabadítók nem léteznek. Az emberek magukat teszik szabaddá. Che Guevara

Ne várják most, hogy ódákat zengedezzek elnyomókról és elnyomottakról, bár a mottó adná hozzá a gondolatiságot.
Inkább csak morzsákat sepregetek.

Mit értünk a szabadság fogalmán? Mitől vagyunk szabadok és meddig? Mi köze a szabadságnak a függetlenséghez? Akarat, vagy elkerülhetősége valaminek? Tényleg létezik negatív és pozitív szabadság, eljutunk-e valaha oda, hogy megéljük belőle a belsőt?

Szerintem ahány ember, annyi szabadság létezik. Alkat, jellem és erkölcs kérdése az egész. Persze az eszme kimondja, hogy mindenki egyenlőnek és szabadnak születik, és ez igaz is lehet addig, amíg az emberi tudat meg nem erősödik annyira, hogy felfogja a világot, amibe született.

Kénytelen vagyok tudománykodni egy kicsit, mert egyébként megrónak, hogy csak össze-vissza írogatok valamiről, amit magam se értek. (Bevallom, mindenképpen igaz, hogy magam se értek szinte semmit az egészből, de legalább gondolkodom rajta, hogy mitől vagy miért lehetnék én szabad ember.)

A szabadság filozófiai értelmezését én bizony nem fogom most boncolgatni, mert az a sok csodálatos elme ragyogása nekem sok. Sokk volt, amikor tanultam róluk, és sokk, ma is. A filozófusból ritkán lesz szabadságkorlátozó nagyvezér. (Már, ha egyáltalán létezett valaha is nagy vezér ezen a földön.) És itt egyből bonyolítja a helyzetet az egyén és a társadalom fogalma is. No, ne is szórakozzunk ezzel, mert vége lesz a hétvégének! Megalapozásként inkább nézzük meg 5 percben a Zanza tv kiselőadását a szabadság filozófiai értelmezéséről. Szegény keresztények… elég béna kis videó ez, de alapnak elég.

Az egyén szabadsága, az istentől való függősége vagy függetlensége, a társadalmi létezése, no meg a társadalmi közjó érdekében való, általa elfogadott vagy mások által ráerőltetett korlátozások lennének a szabadsághoz vezető út definíciói? Szóval: isten és/vagy a társadalom simán padlóra küldheti az egyéni szabadságot a társadalmi közjó érdekében, ahol általában a hatalomért dúló egyéni és aljas harc kitermeli a maga vezérét vagy a vezérek egy csoportját, és ez a katyvasz koronként, ciklusonként változhat? Éljen! Éjen a szabadság!

De mi van, ha rossz a vezér, és diktátornak fogják nevezni? Mi van, ha Isten „balsors akit régen tép”-re kárhoztat egy egész népet, akik idegbetegen, lelki sokkok között, állandó szorongások közepette, propagandahegyeken nőnek fel, és mondjuk ki: tele lesz suicid hajlamú, de akárcsak depressziós, a helyüket nem találó Egyedekkel? Milyen ország lesz az? Kiabáljuk azt, hogy „Te tetted ezt Orbán!”? Elég ez? Viktorunkat ez nem fogja érdekelni, mert nála a társadalmi közjó fogalma mást jelent. Szerencsés ember. Mindig küzd és harcol értünk, és amikor megbukna (kilógna a lóláb), az újabb küzdelem, az újabb harc piedesztálra emeli megint, mert sokan hiszik, hogy Ő a stabilitás, Ő nem hibázik, a körülötte lévők pedig teljesen természetes módon (az okosságuk mentén) nőnek oligarchává, mások feje fölé, merthogy a szolgalelkű szabadságnak éppen megfelel annyi, ha ő maga életben tarthatja a saját gazdatestét. A többi pedig „kit érdekel?”, nem igaz.
Az állandó propaganda elnyomja a tudatot, amelyik képtelenné válik meghallgatni mások igazságát! Uh, tehát létezik mások igazsága is!

Nem akarok belemenni a „munka világába” se, mert rossz szájízzel emlékeznem kellene hosszabban korunk nagy „magyarcigányára”, Farkas Flóriánra, akinek sikerült olyan ötmilliárd forint körül elsíbolnia a cigányok felzárkóztatási pénzéből, büntetlenül. Sőt parlamenti képviselő lett mostanáig. Sőt Magyarország vezére és társai odaadták a következő, már Flórián nélküli Országos Roma Önkormányzatnak ezt a kis pénzt újra, majd visszafizettették a cigányokkal ezt a kis pénzt az államnak, és vége volt az ügynek OLAF ide vagy OLAF oda. Az állam adta, az állam elvette (vagy az Isten?), a cigányok felzárkóztatására szánt pénzből pedig eltűnik kb. ötmilliárd forint. Jó kis állam ez, no! Persze jó lenne tudni, milyen lesz a nyugdíjas élete a strómanoknak. Piti dolog. Szóval a munka világa akkor szép, ha az egyén gyarapodni tud belőle, és annyit dolgozik, amennyit akar. Puff neki! Tényleg annyit dolgozunk, mint amennyit akarunk? Mikor is érünk annyit?

Jaj! És a politikai jogok, bizony a politikai jogok! Majd elfelejtettem. A gyülekezés szabadsága, az egyesülés szabadsága, az oktatás szabadsága, a mozgásszabadság, a szabad sajtó, a szabad vallásgyakorlás, a gondolat szabadsága, a véleményszabadság, a szólásszabadság, a szexuális szabadság, a tudományos és a művészi élet szabadsága! De aranyos dolgok ezek. Alappillérek vagy mi! Viktor adta, Viktor elvette. Némelyiket, de az annyit is ért. Vagy nem? Jaj, bocsánat, lehet, hogy megbántottam a rájuk szavazókat, de ugye itt ez a háború meg a gazdasági válság üres büdzsével, és gondoltam, visszaemlékeztetek néhány embert arra, hogy előtte mi volt. Mekkora szép lopások és diktátumok! De nem lehet, mert itt az a háború, meg a gáz és az olaj, ami étolaj formájában már sokkal drágább, mint a sör.. Has és morál.

Vigyázat! Most én jövök. Vagy csak jönnék! Minek tanultál annyit Horváth Feri! Hát, nem eszembe jut az az árva Maslow-piramis! Vége is. A biztonságnál fennakadtunk a rácson! A diktátorok tanácsadói szerintem szokták nézegetni az ábrát társadalmi mérnökösködés közben, hogy miként lehet az embereket az alkotó düh határa előtt önbelátásnak tűnő megállásra bírni.

No, hagyjuk is, mert jön a lázári gondolat. („Az ember gyűjtsön, építkezzen kockáról kockára. Aki erre nem képes, akinek nincs semmije, az annyit is ér, én azt gondolom. Aki nem vitte semmire az életben, az annyit is ér, ezt tudom mondani. Annak annyi az élete.”) És megint miniszter lesz, és oligarcha. Jaj, Istenem, aki azt mondod, hogy csak azért teszek jót, mert te így akarod! Ha meg rosszat, akkor szertefoszlok! Mit csinálsz! Tán, alszol? Vagy igaz az, hogy „isten halott és mi öltük meg”? Szóval elég sokan nem építkeztünk kockáról kockára. Vagy elvették a kockát. Kádár nem, de ezek, igen. Sőt tényleg olyanok vagyunk, mint a „sötétben tartott, trágyával etetett gombák”! Hol van már nekünk a szabadságunk, megölte Thomas Hobbes a hülye társadalmi szerződésével!

Ész, erő, akarat (ugye milyen ismerős valahonnan?). Szóval, ez az egész nagy gondolkodásunk szerintem onnan ered, hogy az okosoknak elegük lett a talio-elvből, amikor is az erősen primitívek, mindig megelőzték őket egy lépéssel, no meg néhány newton-méternyi erővel a fejük búbjára. Először megcsinálták „kicsibe”, mint az irokézeknél, hogy lett a kicsi, gyenge, de igen leleményes, okos, sokszor igencsak gonosz (egyébiránt kisebbségi érzésekkel bíró) törzsfőnök, aki mellett mindig ott volt a nagyon erős, hatalmas, gyors, de gyengécske felfogású harcifőnöke. Ez megmondta, mit kell tenni, az pedig megcsinálta. Ha jól sült el, mindenki örült, ha nem, rá lehetett fogni a harcifőnökre, hogy béna volt. A kicsi pedig maradt.

Szóval: ész, erő, akarat. Meg átoksúly, igaz? Nincs abszolút igazság, sőt semmiféle sincs. Szókratésznak van igaza, aki nem tudott semmit, csak megsemmisültek mások az érvei súlya alatt. Erkölcs és jellem van, no meg állapot, valamint a boldogságra való – olykor hedonisztikus – hajlam és kész. Ezek vagyunk. Lázár se ér többet egyikünknél sem. Sőt semmit sem ér. Ha felhőkarcolója lesz, akkor sem. Táskahordozóból lett arrogáns hasfilozófus, semmi egyéb.

Az az igazság, hogy az ember egy igen elrontott rossz organizmus, amit mindig bánt valami. Talán éppen a tudata (bár törekszünk a butaságra erősen). Hogy mégis hogyan élünk túl, és mi a mi igazságunk? Sok szenvedés, kín és szorongás közepette néhány boldogságmorzsa az életünk, semmi több. Az igazságunk pedig kb. ennyi: „előbb a has jön, aztán a morál”. Van, aki sokra vágyik van, aki csak boldog akar lenni! Persze, nem hagyják. Sokszor egészen mást kell csinálni, mint amihez kedvünk lenne. Cseppet morózus vagyok, ugye? Reggel van még..
ÉS ami a legfontosabb: ehhez van ma kedvem, és ma még megtehetem! Önök pedig tegyenek jót! Csak egy kicsit. Akár adjanak valamelyik koldusnak egy százast. Mert megtehetik. Tegyék is meg! Nem fog fájni.

Legyenek boldogok és szerencsések! Ha lehet, minél tovább!