Annak ellenére, hogy pár év múlva nap mint nap olyan fiatalokat fogok oktatni, akik a gyermekeim lehetnének korukat tekintve, fiatalnak érzem magam. Harminchat éves vagyok, és nagy szerencsémre zajlik az élet körülöttem, nem panaszkodom anyagiak terén, boldog családi légkör fogad minden nap munka után. Bizonyos értelemben viszont egy új felismerés valamennyire „megöregítette” az önképemet: nemrég döbbentem rá, hogy harminchat éves vagyok, de már két rendszerváltást átéltem.

A címben feltett kérdés meglehetősen abszurd, hiszen 1990 előtt a hatalomnak nem volt szüksége valós, választói akaraton nyugvó legitimációra. Az 56-os forradalmat követően magyarok ezrei szenvedtek a megtorlástól, vesztették el egzisztenciájukat korábbi aktivitásuk, vagy akár csak származásuk miatt, mégis rengeteg névtelen és név szerint ismert nemzeti hős küzdött azért, hogy Magyarország egyszer újra szabad köztársaság lehessen. A rendszerváltásra azonban sokáig kellett várni, és az a keleti blokk tervgazdaságaiban kódolt piaci kudarcok és egyensúlytalanságok miatt következett be: nem tudták kitermelni a társadalom által elvárt javakat. Megérett az idő arra, hogy új világrend alakuljon, mely kiküszöbölve a tervgazdaság szükségszerű buktatóit, a szabad piacgazdaság jellemzőit kezdte magára ölteni. Minderre a politikai színtéren történő atlanti befolyás növekedése erősített rá.

Az átlagember ebből mindeközben nem sokat érzékelhetett addig, amíg a rendszer motorja el nem kezdett durván döcögni, kb. a nyolcvanas évek derekán. Élt a „társadalmi szerződés”, miszerint az átlagember élvezheti a jólét növekedését, de távol tartja magát a politikai kérdésektől, kiváltképpen a rendszer megkérdőjelezésétől. Sosem tudjuk meg, hiszen nem bizonyítható, és Kádár János népszerűségét a mai értelemben vett felmérések eredményeit sem találtam, de valószínűnek tartom, hogy a mai választási rendszerben egykori vezetőnk könnyedén szerezne kétharmados többséget.

Hogy mire akkor ez a nyilvánvalóan bizonyíthatatlan állítás? Hazánk mai állapotai adnak erre magyarázatot. Az erőltetett párhuzam alapja az, hogy ma nálunk már rég nem piaci koordinációs mechanizmusok alapján működik a gazdaság és a tömegtájékoztatás korlátozott, mely alapján a 2010 után létrejött rendszer a Kádár-korszak lényeges elemei közül, ha nem is vegytisztán, de legalább kettőt hordoz.

Balgaság lenne azt állítani, hogy bármely piacgazdaságban a jogkövetés és az üzleti fair play mámoros elvei érvényesülnek, de az igazán „szabad” gazdaságokban, melyekben a piaci koordináció megfigyelhető, a kiválasztódás folyamata inkább alapul az egyén, a vállalkozás, a vezető képességeire, készségeire és teljesítményére. Magyarországon 12 évvel a jelenleg kormányzó erők első kétharmados győzelme után, bár még mindig megvannak a szabad verseny intézményei és szigetei is, a kiválasztódás mozgatórugói egyre inkább a korrupció különböző formái, az ismeretségek, a függőségi viszonyok, és a remélt előre jutási lehetőségek lettek. Dőljünk hátra, és kalandozzunk képzeletben olyan piacokon, mint a dohánytermékek kereskedelme, az élelmiszerkereskedelem, a bankszektor, építőipar, nyersanyagkitermelés, mezőgazdaság vagy a hulladékgazdálkodás. Hasonló jegyeket mutatnak nyomokban olyan intézmények is, mint az egyetemek, a közigazgatás is. A Kornai János által leírt mechanizmusok alapján tehát nálunk egyre inkább az agresszív koordináció válik jellemzővé, melyet gyakran bürokratikus koordinációval társítanak azok, akiknek erre lehetősége nyílik, a jogszabályi környezet alakításával „puhítva” az erőszakos piaci és piacon kívüli aktusokat. Mindezen folyamatokhoz a tömegtájékoztatás lépésről lépésre történő leépítése és hadrendbe állítása párosul.

Meddig tudta volna Kádár János biztosítani a kétharmados többségét? Ha Kádárnak és a keleti blokknak lett volna olyan külső finanszírozója, mint ma a kétezres években csatlakozó tagállomoknak az Európai Unió, akkor még valószínűleg sokáig. Egészen addig, amíg ez a külső finanszírozás fennáll, és nem kell a fundamentumokat részben nélkülöző gazdasági növekedést a külső forrásból fedezni. Külső tényezők jelentős változása nélkül abba az irányba sodródunk, hogy rövid és hosszú távon is két társadalmi stratégia marad elérhető: kivándorlás vagy valamilyen szintű alku a rendszerrel. Kellően fiatal vagyok ahhoz, hogy nagy valószínűséggel átéljem a harmadik rendszerváltásomat is valamikor a jövőben, de mára világossá vált, hogy ez jobban fog hasonlítani az 1990-ben bekövetkezetthez, mint a 2010-eshez abban az értelemben, hogy nem belső tényezők által kiváltott, hanem külső politikai tényezők által indukált rendszerváltás lesz.

Dr. Dombi Mihály
Debrecen, 2022. április 5.

(A szerző a Debreciner olvasója. Szívesen várjuk mások – megjelentetésre szánt – véleményét is.)