Amin nem is lehet csodálkozni, hiszen pálmaolajban sült aranybarna tésztái a nyitás után rövid idővel már a környék kedvencei voltak. Nem mintha terjeszkedett volna a vállalkozása, de mióta az euróüzérkedésbe belevágott és a Vásárcsarnok előtt várakozó munkásokkal is seftel, megváltozott a testtartása. Kihúzza magát, peckesen feszíti a mellkasát, még az állát is felszegi. Titkolnia kell, milyen jó dolga van, hiszen üzleti profiljában a lángossütésen kívül szinte csakis törvénytelenül folytatott tevékenységek szerepelnek, mégis, ég a vágytól, hogy gyarapodó vagyonát mások számára is látható módon élvezze. Ha már nem járhat öltönyben (állandóan egy összekent kötényt és egy kifakult, piros izompólót visel), akkor legalább úgy viselkedik, ahogyan szerinte egy méregdrága Armaniban illik.

Krapek figyeli a Vásárcsarnokba áramló tömeget. Kokettál a vásárlókkal, rugdalja a szagra odagyűlt kutyákat, vált pár szót a virágossal, viccelődik a meleg elől a virágüzlet melletti beugróba tömörült, árusítói engedély híján a Vásárcsarnokon kívül rekedt önjelölt kereskedőkkel. Egyedül a valutaváltós nővel nem kommunikál, aki pont a lángosos mellett nyitotta meg bódéját nagyjából öt éve. Reggelente a férfi megnézi a kifüggesztett árfolyamokat, ilyenkor muszáj egy pillanatra felvennie a szemkontaktust a ránézésre arab származású asszonnyal, aki épp a nyitás rutinműveleteit végezi, és akitől Krapek valószínűleg ugyanúgy óckodik, ahogyan mindenki más, mert miután elkészül, a nő kiül a bódé elé, és a gumipapucsban izzadó meztelen lábfejét simogatja. Ráadásul konkurencia.

Krapeknek nagyon óvatosnak kellett lennie, amikor magához édesgette első eurós kuncsaftjait. Nem csábíthatta el csak úgy azokat, akik a valutaváltó előtt álltak. Túlságosan feltűnő lett volna. Inkább lazán megszólította a dolguk végeztével a szomszéd bódé ablakától ellépőket, bemutatkozott, majd közölte, hogy olcsóbban adja a lángost, ha kettőt is visznek. Majd mikor átadta nekik az elvitelre összekészített ételcsomagot, halkan súgta, hogy ő jobban vált ám, mint a szomszédos szipirtyó, és mindig hozzátett egy kedvezőbb számot a reggel látottaktól. Nehezen indult be az üzlet, de pár vállalkozó szellemű ingázó elég volt ahhoz, hogy elterjedjen a pénzváltással is foglalkozó lángosos híre. Krapek forgatta a pénzt, nem számítottak neki a forintok, amiket a szomszédos valutaváltóval folytatott harcban bukott, hiszen kétes befektetései, amelyek nyélbeütésében alighanem a munkások is segítségére voltak, busás hasznot hoztak.

Pontosan nem tudni, mik ezek a befektetések. Azt is csak találgatjuk, hány ember dolgozhat neki. Rengeteg kétes arc kapja ingyen a sajtos-tejfölöst, van, akinek üdítőt is ad a reggelije vagy az ebédje mellé. Rebesgetik, hogy Szlovákiába jár tűzifáért, euróval fizet, nagy tételben vásárol, a Salgótarján körüli falvakban terít. Mások szerint spekulál a pénznemekkel, az eurót dollárba váltja, amin kuvaiti dénárt vesz, amit japán jenné meg még ki tudja mivé tesz, mígnem újra forintra fordítja az egészet. Bárhogyan is, ő csinálja a legjobb lángost a környéken. Hatalmas sor kígyózik a bódéja előtt, de a várakozási idő senkit nem riaszt. Engem sem. Miután beleharapok az aranybarna tésztába, pökhendi testtartását is meg tudom bocsátani. Pedig nagyon szokott idegesíteni ez a kiállás. Az is, ahogyan jár. Lassan, peckesen lép, közben cseverészik mindenkivel, ráadásul úgy nézi a Vásárcsarnokot, mintha a piac minden egyes standján az emberei robotolnának. És lehet, így is van. Császár ő ebben az isten háta mögötti városban, hiába bűzlik az olajtól.

Juhász Tibor 1992-ben született Salgótarjánban. Költő, a KULTer.hu szépirodalmi rovatának szerkesztője, a Kortárs Online irodalmi rovatvezetője. Első verseskötete Ez nem az a környék (2015), első prózakötete pedig Salgó blues (2018) címmel jelent meg.

Juhász Tibor tárcasorozata a Debrecineren itt olvasható: ZACC.