Több tucatnyi megyénkbéli ingatlant láttunk az eltelt hónapokban. Otthon magával ragadó kerttel a falu szélén, csodásan felújított, sokat ígérő parasztház a város peremén, családhoz közel, családtól távolabb. A megbeszélt időpontokra legtöbbször az eső is kísért minket.

A sokadiknál már az első impulzusokból éreztük, hogy felkerül-e a listánkra, vagy csak illedelmesen végigsétálunk a tulajjal szobáról szobára az idő koptatta padlókon, s aztán elengedjük a korábbi illúziókat. Akadt, mikor célpontunk sem volt, csak a számunkra szimpatikus települések házainak falán kerestük a feliratot: „eladó”.

Felfedezőútra indultunk a hitelügyintézés útvesztőjében is. Újabb és újabb kellemetlen meglepetések okoztak fejtörést, mi meg a labirintusban szorongtunk és vártuk, hogy elálljon az eső, kitisztuljon az ég. Persze tudtuk, hogy mi, kisemberek a sok bal- és jobbkanyar után sem biztos, hogy megtaláljuk a kiutat, esetleg elindulhatunk visszafelé, hogy aztán a múltban, a jelenben meg önmagunkban keressük a hibát, hogy nem tettünk meg mindent, amit meglehet.

A hosszas önostorozás kimerítő volt, árnyékolta minden gondolatunkat, elvette erőnket. Másodjára, harmadjára egyre-egyre nehezebben vágtunk neki az útvesztőnek, s ha el is indultunk, már inkább odatartottuk orcánkat az újabb pofonért, hogy azon is túl legyünk, s mehessünk tovább. Ernyőt senki sem tartott fölénk, de nem is ahhoz szoktunk, hogy úgy bánjanak velünk, mint az urakkal. Néha azon merengtünk, hogy az útvesztő csak egy álca, amivel lefoglalnak minket, kisembereket, hogy ne lássunk rá az élet igazságaira, s hogy egyre apróbbnak érezzük magunkat, és ne feledjük, hol is a helyünk. Nem az irigység, inkább az elkeseredettség kiáltott lelkünkből, mikor elnéztük, ahogyan mások kikövezett úton sétálnak be álmaik otthonába, s még csak nem is értik, mit jelent mindez.

Bőrig áztunk. Már csak abban reménykedhetünk, hogy mint a növények, mi is nagyra növünk tőle. Tudjuk, hogy még sokszor kell nekirugaszkodnunk az útvesztőnek, de már tisztábban látunk, kevésbé félünk, néhol ismerjük az irányt. Eldöntöttük: mielőtt újra nekivágunk, erőt gyűjtünk. Önerőt – saját értelmezésünk szerint. Számot vetünk arról, amink maradt: önérzetünk, tisztességünk, hitünk mind egy csomagba tesszük, otthonunk lesz az otthontalanságban.

Hitelt csak az istentől kérünk, ő lesz a fedezet arra, hogy biztonságban vagyunk. S ha a megváltó megadja a feloldozást, talán nem mar többé minket a bűntudat, hogy lettünk, amilyenek lettünk: ketten egy egész. Nem égetjük porig az útvesztőt azért, hogy aztán mi is utat kövezzünk rá. Nem taposunk át azon, aki előttünk jár az úton. Aki elakadt, annak odaadjuk a térképet, amit mi rajzoltunk. De aki csal, annak nem segítünk, ahhoz többé nem lesz szép szavunk. Nem vagyunk szentek, csak egyhez ragaszkodunk, hogy mégiscsak és bármi áron: emberek maradjunk.

(folytatása következik)