Negyvenhárom éve úgy hajtja le a fejét, hogy megteszi az előkészületeket. Erre katonakora óta ügyel. Ha jól csinálja, egyetlen féldecit kell kiharcolnia Erától, a vékonyka pultoslánytól. A többit már a vendégek állják. Ez egy játék. Era cicázik vele, Lófarkas színészkedik. A lényeg, hogy szórakozzon a közönség.

Nem bolond ő, bár annak tartják. Igaz, nehéz tagadni, van a megjelenésében valami szokatlan. Nem az elhordott göncök, hanem az arca miatt. A szája folyton vicsorog, mint a sokat csibészeltetett kutyáknak, de copfba fogott hosszú hajának zsíros gubancai sem sokat javítanak a látszaton. A mozdulatai is furcsák, hirtelenek, óvatlanok. Néha a szeme elé kapja a kezeit. Aztán meg a nyaka ráng, ide-oda mozog a feje. Évente párszor az egész testére átterjed a remegés. Ilyenkor habzik a szája.

Most lánykérést ad elő. Megígéri Erának, hogy a jövő hónapban elveszi, ha kap egy szilvát. Era röhög, kérdezi, miért menne hozzá egy félnótáshoz, aki ráadásul nyomorog. Lófarkas meglazítja a derékszíját, azt feleli, van itt valami, ami mellett elbújhat az a 80 fokos rum is, ami a pult alatt rejtőzik, mert szétpattan a forróságtól az a menyecske, aki ezt beveszi. A hatás nem marad el. Era végre önt, Lóri pedig, a nyugdíjas kamionsofőr, aki a nemzetközi pihenőhelyeken elkövetett rablógyilkosságok áldozataivá vált kollégáira koccint esténként, már rendeli is a következő kört Lófarkasnak.

Lófarkas mosolyog, pironkodik. Érzi, szeretik. Fizet neki még az is, aki holnap hozzá hasonlóan hitelért fog rimánkodni. De velük ellentétben ő tényleg nem tehet róla, hogy ilyen. Oszi, a beszédhibás hentes, egyik érzékeny pillanatában átöleli, és suttogva kínlódja a fülébe, hogy basszák meg a bajtársaid, amiért tönkretettek. Lófarkas is könnyezik, már nagyon részeg. Könnyűek a végtagjai, bizsereg a feje. A legjobb, hogy már nem tudja, miért sír.

Persze, tisztában van azzal, mire gondolt a hentes. Csak ez most nem tűnik olyan fontosnak. Hogyan is felejthetné el a délutánt, amikor félrementek a dolgok. Amikor a laktanyában leitatták, aztán kivitték a sínekhez. Megkötötték a kezét és a lábát. Vonat elé rakták. Szerencse, hogy a férfi felébredt a közelgő szerelvény zajára. Ki tudja, hogyan vergődött le a sínekről. A bajtársai röhögtek. Azon is, hogy ijedtében beszart. Lófarkas azóta ilyen. A rettegés egy dolog. De az, hogy egy életre megaláztak, szipogja Oszi, baszod, az nagyon kemény. Ölelik egymást. Milyen szerencsétlenek vagyunk, ismételgetik.

Aztán szétválnak. Az egyikük hugyozni megy. A másikuk is, csak ő az udvarra, ott dohányozni is lehet. Odacsapódnak valakihez, másokkal ölelkeznek. Isznak. A megfelelő pillanat akkor jön el Lófarkas számára, amikor Lóri az orosz maffiáról és a fegyveres erőkkel védett leállóhelyeken korzózó kurvákról beszél. Akkor eltűnik, hazasiet.

Hamarosan záróra. Oszi segít Erának. Összeszedik a poharakat, eltüntetik a szemetet. A hentes részeg, de bírja magát. Nem siet, nem várja otthon senki. Kiviszik a magába roskadt Lórit a kapun kívülre. Oszi mondani próbál valamit. A lány mosolyog, mintha értené. Amikor a hentes elhallgat, indulnak. Együtt mennek egy darabon. Mire Lófarkas elalszik, hazaérnek.

Juhász Tibor 1992-ben született Salgótarjánban. Költő, a KULTer.hu szépirodalmi rovatának szerkesztője, a Kortárs Online irodalmi rovatvezetője. Első verseskötete Ez nem az a környék (2015), első prózakötete pedig Salgó blues (2018) címmel jelent meg.

Juhász Tibor tárcasorozata a Debrecineren itt olvasható: ZACC.