BEZÁR

Közösségi média

OTTHONVÁGY

Burokban

Juglans regia – közönséges dió. Levelének illatát valaki vagy kedveli, vagy kifejezetten utálja. Termését nehéz, időigényes feltörni. Magában nem sokan szeretik, inkább csak süteményekbe használják.

Fut az ér, mint a kezeimben, egyfelé halad. A színünk innen nézve hasonló, az enyém is zöldes, liláskék. Csúfolnak, hogy az arcomon is sok a látható, színes kis ér. Fájdalmat okoznak. A termést kemény héj borítja, nehéz feltörni. Otthon mindig neheztelve ülnek fölé, leginkább csak akkor, ha mérgesek. Én szeretem, sokat játszom vele. Többször rám szólnak, hogy nehogy tényleg megegyem a leveleit.


otthonvágy

Berán Dániel

Nagymamám zöld otthonkájában a diófa előtt áll. Mögötte a kertből betakarított szárazbab halomban. Megsajnál, mert nem tudom egyedül hajtani a hintát: megtanít. Előre a láb, hátra a test, és fordítva. Egyre jobban megy, egyre jobban élvezem, szinte repülök, csak néha beakad a hajam a szárítókötélen hagyott csipeszekbe. Itt telnek a napok, a fa árnyékában. Akkor érzem magam otthon és biztonságban, ha itt lehetek. Csak repülök és elképzelek mindent, amit csak szeretnék. Azt is, hogy a nagymama még él, velem szemben áll, tanít és védelmez. A szomszédok aggódva kérdezik: csinál ez a gyerek mást is, vagy mindig csak a hintát nyikorgatja? Nem sejthették, mi mindent csináltam. Mi mindent alkottam meg képzeletben, magam köré vont kemény kis burkom alatt. Egyre keményebb lett, egyre áthatolhatatlanabb.

Hogy mit jelent az otthon? A diófa levelének illatát. A dió kemény burkának biztonságát. A helyet, ahol szerethetek s szeretve vagyok. Nem a birtoklásvágy vagy az anyagiak vezérelnek – legalábbis úgy hiszem. Nem az otthontól várom, hogy boldoggá tegyen. A régi érzéseket keresem, talán az emlékekből rémlő gyermekkori szépeket. Az önsajnálat, a feladás könnycseppjeit ez itatja fel: hiszem, hogy vár valahol.

Talán épp a siroki várat látom majd a konyhaablakomból. Behallatszik majd néha a szemközti vendéglőből a násznép vidám, mámoros éneke. Talán ezen a domboldalon csúszkálnak majd a gyerekek. Elmesélem nekik, hogy nagymama nekem is épített egykor hóból egy ennél kisebb dombocskát. Mikor bejönnek, tiszta latyak lesz minden, a macska meg majd abból akar inni. Minden apró bosszúságban azt az érzést próbálom keresni, amikor mindez csak egy álom volt, egy elérhetetlennek tűnő képzelet. Nem szeretek sütni, de sütni fogok, mert ők kérik majd és várják ebéd után. Kelesztek és dagasztok, tekerek és nyújtok és szeretek. Oltalmazó árnyék leszek, ha éget a nap.

Nézem a kezem, futnak az erek és múlnak az évek. Talán feleannyi időm lehet itt a földön, mint egy közönséges diófának. Remélem, hogy a tartásom végig olyan lehet, mint az övé. Az ég felé tartunk, nem engedünk. Nem bánom, ha vihar tépáz, a sebek rólam mesélnek majd. Lesz vagy lesznek, akiknek én leszek az otthona, mint madárnak a fészke. A kemény burok védelmezni fog minket.

(folytatása következik)

Juhász Henrietta tárcasorozata, az OTTHONVÁGY itt olvasható.

A megosztása fontos!

Kérjük, válasszon előfizetési vagy támogatási lehetőségeink közül!

Iratkozzon fel hírlevelünkre!

További olvasnivalók...