Mottó: Az igazi optimisták nincsenek meggyőződve róla, hogy minden jól fog menni, arról viszont igen, hogy nem fog minden félresikerülni. Jean Dutourd

Hogy van, Horváth úr, hogy van? – kérdezte tegnap tőlem egy idegen. Még jó, hogy azt nem kérdezte meg, hogy mi újság, mert attól a falra tudok mászni. Általában nem szoktam szokványos választ adni, a tegnapi így sikeredett: munka nélkül, de teli munkával, tervekkel, elképzelésekkel, örömökkel és kudarcokkal is. A fickó rám nézett és azt mondta: no, lássuk mit tett tönkre az vihar.

Szóval élni jó! Csapattagnak lenni, szintén. Néhány hete az ózdi Hétes-telepi szegregátumban tartottam egy emberi jogi előadást az utcán, néhány gyermeknek és felnőttnek. Megérte? Megérte. Nekem igen. Ha csak egy ember is büszkébb és öntudatosabb lesz attól, hogy rájön, neki is vannak jogai és kötelezettségei egy társadalomban, akkor már nekem megérte. (Vittem egy kis ruhaadományt is olyan 50 zsákkal, amit a barátaink gyűjtöttek össze Zsámbékon, de csak azért említem, hogy ha Krisztina olvasna engem, akkor ő is legyen büszke a munkájára. Persze van előzmény, három év teljesen önkéntes segítő munka S. Judit részéről, és egy gyermeknap a Hétesen! Itt köszönöm meg a barátaink odaadó segítségét, akik nélkül eszköz- és mozgásképtelenek lennénk, de nem vagyunk, mert ők is vannak, és látják a szervezettséget és a jóakaratot a részünkről.)

Szóval olyan jó volt beszélni egy szép új világról! Arról, hogy egyszer lesz egy közösségi házunk, ahová meghívunk példamutató embereket, akik mesélnek nekünk majd az életútjukról, ahol lehet időjárástól függetlenül vetítéseket, előadásokat, élménybeszámolókat tartani, sok olyan információt átadni, ami később hasznos lehet majd a kis lurkók életében. A csillogó szemeknél nagyobb jutalom nincs is. Sokan ezt nem értik. Sokan nem értik, hogy mit jelent önként cselekedni.

És bizony meg is volt a jutalom mindkét részről. A helyi aktivistáink beindultak az ózdi Hétes-telepen. Nem mások ellen, hanem a gyermekekért! Múzeumlátogatásokra vitték őket és már most többet tanultak helytörténetből, mint az iskolában. Nagyon tetszett nekik. Augusztus elején irány Miskolc, az állatkert. Szívjuk a fogunkat egy kicsit, de amit megígértünk egy gyermeknek (vagy akár soknak), azt bizony be kell tartani! Írtunk már fű-fa-virágnak, de ha „magad uram, ha szolgád nincsen” állapot lesz, akkor úgy fogunk eljutni abba az állatkertbe, no!

Az előadás június 16-án volt, másnap pedig elmentünk festeni. A kerítést! A Tumenca-Veletek Egyesület kerítését. Merthogy én ott oszlopos tag vagyok. Képzeljék el, hogy mi azt hittük, ha van egyesületünk, akkor hamar össze lehet pályázni egy kis bázisra, ahol a jó emberek leülhetnek, beszélgethetnek, megismerhetik egy közösség búját, baját, örömét és boldogságát. No, hát ez nem így megy. Persze nem vagyunk már olyan naivok! Sok, nálunk sokkal semmirekellőbb embernek egy tollvonást sem kell érte tenni, elég, ha reggel felkel és ásít egyet, de nekünk küzdeni kell ezért is. Vettünk egy olcsó telket Tiszavasáriban. (Dolgoztam ott régebben, mint közösségszervező közel négy évet, és olyan volt az ajánlat, amit el kellett fogadni.) Persze nekünk, pestieknek, városlakóknak mondhatja bárki, hogy hol folyik a Lánchíd, „in medias res”, bele a közepébe, belevágtunk. Volt is egy kis tamáskodás Zsákán, Berettyóújfaluban, Hencidán, Ózdon, Tiszavasváriban, Nyíregyházán, de még külföldön is. Merthogy olyan sokszínűek vagyunk, hogy ezeken a településeken is vannak tagjaink, barátaink, szimpatizánsaink. Kísérlet ez, no, kísérlet a javából, de mi optimisták vagyunk, minden körülmények között.

Amikor a tereprendezés megkezdődött, már sejthető volt, hogy nem lesz ám olyan egyszerű földművelőnek lenni, semmi se nincsen ingyen. A kerítés se volt semmilyen, hát az is csináltunk egyet. Nem volt „kici ocó”, de lett. És akkor ott voltunk egy nagy telekkel, nyár közepén, meg egy kerítéssel, no meg üres pénztárcával. Hát vessük be! Vessük be, ha már nekünk is földünk van! Az elgondolást tett követte! (Azóta erőltetem azt a hét szilvafát is, merthát hétszilvafás birtok, ugye.. Szóval a többiek azt mondták, majd.) A lehető legutolsó pillanatban ki mit hozott, azt beletettük a főd’be. Volt egy olyan része a teleknek, ahol valamikor egy házacska állt, amit nem volt érdemes bevetni, teli volt tégladarabokkal. Van egy olyan része, amit pihentetünk! Persze, nem csak ezt a furcsaságot lehetett hallani egy híres kis faluban, ahol minden szétesett. Szóval nem volt mit belevetünk, no!

Nálunk azonban nincs optimistább ember! Majd ott lesz a közösségi házunk a téglás területen! Mikor? Mit tudjuk mi, de ott lesz! Ha nem mi, akkor az utódaink… No, azóta a helyi barátainkkal, főként Enikővel, Zsoltival és Erikával földet művelünk. Nagy segítség nekünk Robi is! Szerintem, ha kéne, egy toronyórát is meg tudna csinálni aranylánccal, csak vigyünk neki toronyórát és nyersen aranyat! Mondhatni, tiszteletbeli tag, bár nem kérdeztük, csak barátok lettünk. Aztán rájöttünk, hogy locsolni is ildomos, ha valaki vet és aratni is akar! Ha lesz mit! Remélem, a helyiek szeretnek minket annyira, hogy lesz mit! Hát fúrattunk egy kutat. Nem volt az se kis tétel, de élvezzük, hogy van saját, jó sok vassal teli vizünk, ami a földből jön. Inni nem jó. Most éppen azzal idegesít Zsolti, hogy krumpli az még nincs, de krumplibogár már igen! Mit fújjunk rá, Zsoltikám, chemotoxot?! Majd megmondja valami hozzáértő ember! Ha lesz krumpli, szabadabb az ember még a választások idején is, ha tudják, mire gondolok. Jaj, de kis gonosz vagyok, igaz?

Viccet félretéve vannak, akiknek nem tetszik, hogy vagyunk. Nem is arról vagyunk híresek, hogy annyira tetszenék’ ez a jelenlegi politikai rezsim, de ami hervasztóbb, hogy a tisztánlátásunkat némely mindenhová beágyazódott roma körök sem nézik jó szemmel. Mondjuk, nem igazán hat meg minket, mert mi sem ma jöttünk le a falvédőről, és még csak a világot sem akarjuk megváltani, de belelátva az elmúlt harminc év történéseibe, a jó dolgok valahogy nem maradtak sohasem jó dolgok, és bár modernizálódott a világ, a szegregátumi létforma ma sem kellemes. Akkor mi volt az a nagy előrelépés, amit előtt fejet kéne hajtanunk?! Erről most ennyit.

Hogy miért írok most ezen a hétvégén erről, kedves olvasóim? Talán csak azért, hogy egy pici jó példát mutassunk másoknak! Nem vagyunk elkötelezettek senkinek. Ha kell, áldozunk is arra, amit csinálni akarunk. Elkötelezettek vagyunk viszont abban, hogy odaálljunk – persze tehetségünkhöz, anyagi helyzetünkhöz mérten és jobbító szándékkal – a szegény, sokszor kirekesztett emberek mellé, akik a tanult tehetetlenség állapotában csak segítséggel képesek már másképp látni a világot. Azt a világot, amit nem fogunk tudni nekik megváltani, de adunk hozzá útravalót, hogy erős szándékkal, tudással felvértezve, kitörjenek abból a világból, ahová most tartoznak. No és persze építünk egy településeken átnyúló közösséget is közben, ahol jó lenni. Nem párnapos meló, de értelme van. Ez a mi egyszerű és tiszta célunk, ami felé tyúklépésben ugyan, de haladunk. Amikor erősebbek leszünk, több embert vonunk be, egyelőre még magunkat kell építeni.

Tudjuk! Csepp vagyunk a tengerben. Másoknak könnyebb, hátszéllel. „Azt hiszitek, mert kiosztottatok néhány élelmiszercsomagot meg szárazkiflit, akkor már ti is vagytok valakik?” – kérdezte meg egy közismert kisroma. Nem hisszük. Tudjuk, hogy vagyunk valakik. Szárazkiflit még sosem osztottunk. Szabad, jólelkű embereknek tartjuk magunkat, akiről lepereg a kisroma-vélemény! Szeretnél te kisroma olyanokból, mint mi vagyunk, ezret is magadnak! Mosolyogni való az az elszántság, amivel egy lépést sem haladnak előre ezek a kisromák, mások kikupálódott szolgái. Szót se többet róluk, mi optimisták vagyunk!

Alig várom a vasárnapot – amiért most megint előre dolgoztam egy kicsit! Semmi sem számít, csak egészség legyen, a család rendben legyen, mehessek a barátaimhoz, tehessek némi jót, legyünk újra együtt és az idő múltával majd egyre többen, és a nap végén beírhassunk néhány szép pillanatot az életünk noteszébe!

Tegyenek Önök is jót! Ne foglalkozzanak azzal a gyűlölettel, ami a médiából árad. Felesleges. Kellemes hétvégét kívánok Önöknek!

CSAK VELED együtt tudjuk garantálni, hogy az újságíró és a szerkesztő munkájába ne szólhasson bele más, csak Te, az olvasó. Egy hónapra csak 1000 forint. Támogasd előfizetéseddel a Debrecinert! Köszönjük!