– Kiállhatatlan egy asszony. Parancsolgat folyton. Pedig hát én is egyedül élek, mégsem vagyok kiállhatatlan.

– Nem vagyunk egyformák, Marika.

– Én nem szoktam hallgatózni, de a konyhám ablaka pont az udvarukra nyílik. Aztán ha akarom, ha nem, hallom, miről beszélnek. Juli volt itt segíteni neki, pedig neki aztán tényleg nem lenne kötelessége. Ő Emma testvérének a felesége. Pedig már rég nem él az ura se, mégsem hagyta cserben ezt az asszonyt. Szóval hallottam, hogy Emma mondta Julinak, hogy menjen el vajért a boltba akkor rögtön. Juli meg visszakérdezett, hogy „a te szótáradban a kérem vagy a légy szíves nem szerepel?” Nagyon igaza volt. Aztán másnap reggel láttam, hogy nagyon feldúlt, és becsapta maga mögött a kaput. Azóta Emma egyedül volt. Még a kutyát sem etette. Itt vonyított már szegény. Az i-re tegnap este tette fel a pontot. Engem hívtak telefonon, hogy engedjek be az udvaromon keresztül valakit, mert Emma elesett, és nem tud felkelni. Biztos megint édességet evett, aztán a cukra bánta. Titokban falta a cukorkát, és nem érdekelte, hogy attól van rosszul.

– Istenem! És mi lett vele?

– Hát kijött az orvos, rögtön hívta a mentőket. Nagyon összetörte magát. Ma már hívott a fia, akivel már szintén évek óta nem beszélnek, hogy Emma sztrókot kapott, ide már nem valószínű, hogy visszajön valaha, intézi az idősek otthonát. El fogják vinni a kutyát is, kérte, hogy dobjak már át neki valamit enni. Most hozok neki párizsit a boltból. Nincs nekem feleslegem.

– Csak így ne járjunk mi is!

– Ki mint vet, úgy arat. Laci fiam pont a múltkor mondta, hogy ugyan nagyon rossz már a lábam, de legalább az eszem a helyén van. Anyám már 60 évesen nem beszélt nyomon. Engem hívott mamának, mikor ápoltam. A testvéreim akkor hitték el, hogy tényleg nincs jól, mikor egy éjszaka nagy késsel a kezében verte a kerítést, hogy a disznó már le van ölve és senki nincs ott, aki feldolgozná. Onnantól nem mertük egyedül hagyni. A karjaimban halt meg..

– Tudom, Marika. Na, megyek, mert így nem haladok. Fut a ház otthon.

– Igen, én sem haladok, ne gondold. Ilyenkor már rég a kertben akartam kapálni, de úton-útfélen megállít valaki.

– Ismerős. Szia akkor!

– Szervusz!

CSAK VELED együtt tudjuk garantálni, hogy az újságíró és a szerkesztő munkájába ne szólhasson bele más, csak Te, az olvasó. Egy hónapra csak 1000 forint. Támogasd előfizetéseddel a Debrecinert! Köszönjük!