Kijelölünk egy napot a szoptatásnak, a nőknek, az anyáknak, a gyerekeknek, a Down-szindrómának, a verebeknek, az imának, a pipázásnak az űrhajózásnak, a testvérvárosoknak, szinte az összes betegségnek, de van egészség világnapja is, és hadd ne soroljam fel mindet.

Jelen esetben az keltette fel a kritikus érdeklődésemet, hogy megalakult egy Szoptatást Támogató Nemzeti Bizottság. Egy riport szerint nem megalakult, hanem újra megalakult.

„a Szoptatást Támogató Nemzeti Bizottság nem újkeletű: először a 90-es években alakult meg, majd 2005-ben újra életre hívták”

„a szoptatástámogatás régi motorosai lettünk felkérve a miniszter által” Na, itt most nyelek egy nagyot, és elnyomom a nyelvtan-náciságomat, hogy hogyan lehetett volna ezt az igen egyszerű mondatot magyarosabban megfogalmazni.

„És bár a különböző posztok alatti kommentelők azt hiszik, ebben sok pénz van, nem, nem kapunk pénzt a bizottságban végzett munkánkért. Ingyen, társadalmi munkában fogunk dolgozni. Kár egy jó ügyet besározni!” – szögezik le.

Nos, mielőtt bárki is azt hinné, kigúnyolom az anyatejes táplálást vagy annak fontosságán élcelődöm, megnyugodhatnak, értem a kezdeményezés (vagy újra és újra kezdeményezés) lényegét, és egyet is értek vele. És nem úgy okoskodok, hogy olvastam már valakiről, aki ismer valakit, aki látott már olyat, aki hallotta. Nem, én a sztori mindkét oldalát kipróbáltam már, tehát tudom, miről beszélek.

Csecsemőként nem voltam túl szerencsés, anyukám nem bővelkedett anyatejben, bár mindent elkövetett, hogy javítson a helyzeten. A tapasztalt gyerekorvos aztán nyugtató cseppeket írt nekem, hogy ne bőgjek annyit. Az életemet mentette meg talán az a fiatal doki, aki helyettesítette a következő alkalommal, és miután megmért, majd egy helyszíni szoptatást követően ismét megmért, megszületett a helyes diagnózis: Éhes ez a gyerek, asszonyom, azért sír. Nem nyugtató kell neki, hanem anyatej. És már lehetett is menni az Anyatejgyűjtőbe a napi 250 ml-s adagomért. Onnantól megszűntek a gondok. Hogy hány embernek lehetek tejtestvére, azt a legöregebb hindu se tudná megmondani, de mindegy is.

Szóval, én aztán tudom, mennyire fontos az anyatej. Ráadásul nincs jobb nála, hiszen benne van minden, ami a babának kell, mindig kéznél van, épp megfelelő hőmérsékletű és az anya-gyerek kötődés szempontjából is felülmúlhatatlan. Mondjuk, akkoriban még nem volt mobiltelefon, amit lehetett volna nyomkodni szoptatáskor, így az anyák nagy valószínűséggel csak a babájukra figyeltek közben.

Ha én már kaphattam így anyatejet, akkor az azt jelenti, hogy már anno decibel, Kr. e. is létezett ez a rendszer. Az átkosban. De létezett ám más is. Ez pedig az 1952-ben a fővárosban és 15 vidéki városban bevezetett jegyes tej, amelyet terhes anyák, 6 éven aluli gyerekek kaphattak jóval olcsóbban. De nem ám félszázalékos fehér vizet, hanem igazi zsírtejet. Ezt aztán 1983. július 1-től megszüntették, cserébe viszont emelték a családi pótlékot. Szeretnék ma ilyen intézkedéseket látni. Komolyan.

Jelenleg létezik a 47/1997. (XII. 17.) NM rendelet a kötelező egészségbiztosítás keretében járó anyatejellátás feltételeiről – azaz kik kaphatnak térítésmentesen anyatejet.

Az anyatejgyűjtő állomások nemcsak a szűkölködőknek jelentenek segítséget, hanem a koraszülött ellátásban is, hiszen ott – ha lehet – még égetőbb szükség van az anyatejre.

Történetesen egy ilyet szüntettek meg Debrecenben – az ország második legnépesebb városában – 2014 januárjában anyagi okokra hivatkozva. (Főváros, aha, persze) (Azért azt nem árt tudni, hogy ilyen intézmény nincs minden városban, pláne kisebb helyeken). Hogy nem szégyell bárki is anyagi okokra hivatkozni egy ilyen intézmény esetében? Ha ráfizetéses lenne, akkor is fenn kéne tartani. Természetesen a jóérzésű emberek igazságérzete ezúttal is működött, és mertek hangot adni felháborodásuknak. Így aztán újra megnyitották az Anyatejgyűjtő Állomást Debrecenben, Kósa Lajos ugyan beégett kicsit az interjú során, de az még csak a kezdete volt az azóta tartó szellemi mélyrepülésének.

Már csak ezért is vicces számomra, hogy most meg akkora hévvel bizottságoznak, hogy csak na. A nemzeti szótól meg egyenesen allergiás reakcióim támadnak.

És lehet itt bizottság meg akármi, ha a különböző pontokon a szakemberek nem állnak a helyzet magaslatán. Engem maga a csecsemős doktornő szidott össze: Magának tankönyvbe illő melle van, nem igaz, hogy nem tud szoptatni! Hát, mit ne mondjak, jobban örültem volna, ha nem támogat ennyire. Közben az egynapos besárgult gyerekem édesdeden aludt mellettem, én meg „termeltem” a tejet szorgalmasan. Aztán a kisbabám ment a „kék lámpa” alá. De ahogy mondják, ahol a szükség, ott a segítség. A szobatársamnak egy korábbi műtét miatt még nem indult be a teje, a fia meg éhes volt, mint a farkas, és hangot is adott ebbéli gondjának. Egymásra néztünk, és már tudtuk is a megoldást. Lett egy tejtestvére a gyerekemnek. A fiúcska jóllakott, és aludt, mint a poc, én pedig megkönnyebbültem. Win-win. A „kedves” doktornéninek meg nem kötöttük az orrára.

Azt is értem, hogy akinek van teje, azt az utolsó cseppig ki kell nyerni, de ez így még csak szépen hangzó elmélet.

Ma ugyanis majdhogynem a Ratkó-korszak reneszánszát éljük, amikor lánynak szülni dicsőség, asszonynak kötelesség. Sőt, unokát is kéne szülni. Tombol a megélhetési gyerekcsinálás. Régen is volt szocpol, de akkoriban (az átkosban) még építettek szociális bérlakásokat meg saját tulajdonú szövetkezeti lakásokat a „tehetősebbeknek”. Igaz, várni kellett rá, viszont nem kellett aggódni, hogy tudják-e majd fizetni a törlesztőrészletet, mert fix 3%-os kamatra adták a kölcsönt. Lehet, hogy nem volt nyereséges az államnak, de emberséges volt és kiszámítható. A CSOK ahhoz képest egy kész átverés show.

Az embereknek nem voltak kenyérgondjai, többen még megtakarítással is rendelkeztek. Na, jó, nem 10 millával háztartásonként, mint manapság. (Vicc volt.) Csak úgy lájtosan, egy kis nyaralásra való, egy új háztartási gép, egy kocsira beugró a Merkúrnál.

Nem tudom, az okosok elgondolkodtak-e már azon, hogy ha békén hagyják azokat a kebleket, és nyugodt életet, létbiztonságot teremtenek a családoknak, azon belül is az anyáknak, talán nem apad el sok nőnek a teje a sok aggódástól, stressztől, és önmagától is teszi a dolgát. Nem kell az anyáknak a társadalmi elvárás, a megfelelési kényszer, van elég gondjuk anélkül is. Mindenki mellé úgysem tudnak egy szoptatási szakembert küldeni. És ha mégsem jön össze úgy, ahogy maga az anya is szeretné, akkor még legyen bűntudata is? Zseniális.

Vagy amelyik anya maga is alultáplált, vagy anyagi okok miatt nem tud csupa egészséges ételt fogyasztani, vajon honnan termelje újra az életet adó nedűt csecsemőjének. Ezen vajon segít a bizottság? Vagy majd ellátják okos tanácsokkal? Mert azzal már tele a padlás meg a hócipő is szerintem.

Az is megérne egy misét, hogy miért nem arról győzködik a kismamákat még babával a pocakjukban, majd szülés után, hogy azt a tetves cigarettát legalább a gyerekre való tekintettel tegyék le. Bizonyára nagyon egészséges lehet a füstölt anyatej.

Szóval nagyon jó az, hogy támogatják az anyatejes táplálást, segítik azokat az anyákat, akik szoptatnának, de valamiért nem úgy jön össze. De biztos, hogy erre nem lenne elegendő egy megfelelő létszámú védőnői hálózat?

Őszintén érdekelne, hogy miért éppen most lett ez fontos. Ahogy az is, hogy azokban az időszakokban, amikor épp nem volt NEMZETI szoptatástámogatás, mennyire volt fontos az anyatejes táplálás kérdése. Mert ha ezt lehet ilyen összevissza, akciószerűen csinálni, akkor ez számomra kicsit álszent és hiteltelen. Egy ilyen ügy vagy mindig fontos, vagy sosem.

Ez a hébe-hóba nemzeti bizottságosdi számomra inkább szopatásnak tűnik. Abból meg már több, mint elég.

CSAK VELED együtt tudjuk garantálni, hogy az újságíró és a szerkesztő munkájába ne szólhasson bele más, csak Te, az olvasó. Támogasd előfizetéseddel a Debrecinert! Egy hónapra csak 1000 forint. Köszönjük!