A Debreciner már több alkalommal is beszélgetett a volt debreceni Duró Ágotával, aki hosszú ideje Hirosimában él. A helyi egyetemen doktorált béketanulmányokból, a disszertációját az első atomtámadás koreai áldozatait támogató japán civil szervezetekről írta. A kutatót 2019-ben a szigetországba való kiköltözéséről, a mindennapokkal kapcsolatos tapasztalatairól kérdeztük, idén tavasszal pedig beszámolt olvasóinknak a japán pandémiás helyzetről. Augusztus 6-án volt a hirosimai atomtámadás 75. évfordulója, ezért megkérdeztük a témát kutató Duró Ágotát arról, hogyan emlékezett a bombázást egykor elszenvedő város, valamint arról, hogyan is áll Japán második világháborús emlékezetpolitikája napjainkban. A korábban Debrecenben élő és tanuló bölcsész idén nem tudott személyesen részt venni a városi eseményeken, azonban némi kutatómunkát követően az ezekkel kapcsolatos kérdéseinket is megválaszolta.

Milyen jellegű rendezvényeket szerveztek az állami és önkormányzati szervek, valamint a civil szervezetek Hirosimában?

A legtöbb rendezvény elmaradt idén Hirosimában a koronavírus miatt. Helyette számos online szemináriumot (webináriumot) szerveztek különféle szervezetek és tudományos intézmények a világ minden részén, főleg angol nyelven, és a professzorom, illetve a Hirosima Városi Egyetem – ahol kutató vagyok – is nagyon aktív szerepet játszott az online előadások megszervezésében. Az idei év olyan szempontból volt más, hogy a megemlékezések nem korlátozódtak Hirosimára, hanem az online szemináriumokon bárki ingyenesen részt tudott venni a világ minden részéről, aminek köszönhetően sokkal több emberhez jutott el az információ az atomtámadásról és az áldozatokról, mintha csak Hirosimában lettek volna japánul a rendezvények.

Hogyan befolyásolta a koronavírus a megemlékezéseket? Voltak korlátozások a résztvevők számát illetően?

Minden évben több mint tízezren látogatnak el a Béke parkba augusztus 6-án, hogy részt vegyenek a kora reggeli megemlékezésen, és ezt követően virágot vagy koszorút helyezzenek az emlékművekre. Idén a 75. évforduló miatt nagyszabású eseményeket tervezett volna a város, azonban a koronavírus sajnos közbeszólt. A Béke park a megemlékezés ideje alatt le volt zárva, csak az atombomba-túlélők és családjaik, politikai vezetők és külföldi szervezetek képviselői vehettek részt meghívásos alapon a rendezvényen, körülbelül 700-an. A professzorommal készített interjúban hallottam, hogy a park környékén, az Atombomba-dóm előtt nagyon sokan voltak, mindenki a közelben akart lenni, és telefonon élőben követték Hirosima polgármesterének, illetve a miniszterelnöknek a beszédét. A járvány ellenére az ilyenkor szokásos tüntetések sem maradtak el. Az augusztus 6-i megemlékezés jó alkalom arra, hogy az emberek hangot adjanak annak: mennyire fontos lenne az atomfegyverek megsemmisítése, és követeljék a japán kormánytól, hogy Japán írja alá az atomfegyverek betiltására vonatkozó szerződést, aminek még nem tett eleget, annak ellenére, hogy a kormány a második világháború vége óta folyamatosan hangsúlyozza, hogy Japán az egyetlen ország az egész világon, amely atombomba-támadást szenvedett el.

Melyek voltak a főbb aktuális témák, amelyeket az emlékező beszédekben felhoztak a rendezvények szónokai?

Hirosima polgármestere, Macui Kazumi hangsúlyozta, hogy az atomtámadást követően az a hír járta: 75 évig nem lesznek fák és növények, ennek ellenére Hirosimát teljesen sikerült újjáépíteni, és olyan várossá fejlődött 75 év elteltével, amit a béke szimbólumaként ismernek világszerte, és ahová minden évben milliók látogatnak el. Macui megemlítette a koronavírus kapcsán, hogy az 1918-as spanyolnátha milliók életét követelte, és a nemzetek, amelyek főszerepet játszottak az első világháborúban, képtelenek voltak ezt a veszélyt együttesen leküzdeni. Ez vezetett szerinte a nacionalizmus feltámadásához, aminek következtében kitört a második világháború, amely során ledobták Japánra a két atombombát. A polgármester elmondta, hogy ez a tragikus történelem nem ismételheti meg önmagát, és ennek érdekében a társadalomnak egyesülve kell szembenéznie a fennálló veszélyekkel, és el kell utasítania az önközpontú nacionalizmust. Ezenkívül a polgármester sürgette a japán kormányt, hogy tegyen eleget a hibakusák (atombomba-túlélők) kéréseinek, és minél hamarabb írja alá az atomfegyverek betiltására vonatkozó szerződést, illetve ismerje el azokat az embereket is atombomba-túlélőkként, akik távolabb éltek az epicentrumtól, viszont a radioaktív „fekete eső” áldozatai lettek.

Itt fontos megjegyezni, hogy a fekete eső áldozatai esetében belső sugárterhelés lépett fel, és ugyanennek voltak kitéve a Fukusima területén élők is az atomerőmű-katasztrófát követő időszakban. Vagyis, ha a kormány elismeri ezeket az embereket, akik belső sugárzásnak voltak kitéve, akkor támogatást kellene biztosítania a fukusimai áldozatoknak is, amire egyelőre kevés az esély, mivel a kormány folyamatosan azt hangsúlyozza – a tudományos tények ellenére –, hogy az atomerőmű közelében lévő településeken már nem ártalmas a sugárzás az egészségre, és biztatja az embereket, akik elhagyták az otthonukat, hogy költözzenek vissza. A fekete eső áldozatai hosszú jogi küzdelem után pár napja, július 29-én pert nyertek a japán kormány ellen a Hirosimai Bíróságon, és ha a kormány nem fellebbez, akkor ezzel elismeri őket atombomba-túlélőknek. Azt még nem tudni, mi lesz a Fukusimában élőkkel, de ez a jogi döntés elindíthat egy fontos folyamatot a számukra is.

A japán miniszterelnök, Abe Sinzó, a hirosimai megemlékezésen kitért arra az idei beszédében, hogy Japán küldetése az, hogy létrehozzon egy atomfegyverektől mentes világot, de konkrétumokat nem említett, például azt, hogy miért nem írta még alá Japán az atomfegyverek betiltására vonatkozó szerződést. Hangsúlyozta Japán elkötelezettségét a három atommentes elv iránt, miszerint Japán nem birtokolhat, nem gyárthat és nem tárolhat atomfegyvereket. Az igaz, hogy jelenleg Japán nem birtokol atomfegyvereket, de azt fontos megjegyezni, hogy bizonyíték van rá: régebben Okinaván az amerikai hadibázisokon tároltak atomfegyvereket. Illetve az sem mellékes, hogy rengeteg atomerőmű van egész Japánban, ahol plutóniumot állítanak elő, így elméletileg, ha Japán elhatározza, hogy atomfegyvereket gyárt a jövőben, a plutónium megléte ezt egy éven belül lehetővé tenné.

Engem személy szerint a gyerekek beszéde nagyon meghatott, akik elmondták, hogy az eddig természetesnek vélt mindennapokat elvette tőlük idén a világjárvány. Már nem lehetnek szabadon kint, nem játszhatnak szabadon a parkban. 75 éve, amikor Amerika ledobta az atombombát Hirosimára, megfosztották az embereket azoktól a természetesnek gondolt mindennapoktól, amelyeket a szeretteikkel tölthettek. Ez a két esemény ráébresztette a gyerekeket, hogy a természetesnek vélt boldog, gondtalan mindennapokat egyáltalán nem szabad magától értetődőnek venni, és együttesen kell egy békés jövőt létrehozni, ahol mindenki bátran tud mosolyogni.

Barack Obama 2016-ban meglátogatta az atomtámadás helyszínét, ahol beszédet mondott, bár a támadásért nem kért bocsánatot az amerikaiak nevében. Lehet-e tudni, hogy meghívták-e idén Donald Trump elnököt?

Érdekes, hogy amikor az amerikaiak Pearl Harbort említik, a „japán támadás” kifejezés sosem maradhat el mellőle. Azonban amikor Hirosimáról beszelnek, a mondat szenvedő szerkezetbe kerül: „a Hirosimára és Nagaszakira ledobott atombomba” (the atomic bombs dropped on Hiroshima and Nagasaki). Amikor a hivatalban lévő amerikai elnökök közül elsőként Barack Obama 2016. május 27-én ellátogatott Hirosimába, beszédében úgy emlegette az országa által elkövetett atomtámadást, hogy „a halál az égből hullott le” (death fell from the sky), szóval nemhogy az „Amerika” szót, de még a „támadást” sem használta. Az amerikaiak nagy része úgy gondolja/gondolta, hogy szükséges volt ledobni a két atombombát Hirosimára és Nagaszakira, mert ez több tízezer vagy százezer amerikai katona életét mentette meg akkoriban. A fiatal generációból már sokan ellátogattak Hirosimába, és első kézből informálódtak arról, hogy a bomba milyen borzalmas szenvedést okozott azoknak az embereknek, akik a gombafelhő alatt voltak. A konzervatív nézet emiatt változik, és egyre többen helytelenítik, hogy az amerikai vezetés 1945-ben elrendelte a két atombomba ledobását. Azonban a politikusok álláspontja – legalábbis hivatalosan – változatlan, és egyelőre nem valószínű, hogy bármelyik amerikai elnök is bocsánatot kérne a bomba ledobásáért. Obama elnök látogatása idején Donald Trump kritizálta Obamát, így nem valószínű, hogy ő valaha is ellátogatna Hirosimába vagy Nagaszakiba, főleg az elnöksége idején.

Van-e valós igény a helyiekben azzal kapcsolatban, hogy az USA kérjen bocsánatot a bomba civilek elleni bevetése miatt?

A hirosimai lakosság körében nem hallottam olyan követelésről, hogy Trump elnök részt vegyen az augusztus 6-i ünnepségen, vagy bocsánatot kérjen a hibakusáktól. Mindenki tudja, hogy ez elképzelhetetlen. Japán 1951-ben írta alá Amerikával a San Francisco-i békeszerződést, amely véget vetett az amerikai megszállásnak, és amelyben a japán kormány lemondott arról a jogáról, hogy Amerikát a jövőben beperelje az atombombák ledobásáért. Habár az atombomba-túlélők ebbe nem nyugodtak bele, és az 1960-as években pert indítottak a japán kormány ellen, követelve az amerikai kartérítést az atombomba-támadásért és a szenvedésért, amit ez okozott nekik, elvesztették a pert, így hivatalosan nem jogosultak arra, hogy Amerikától bármilyen kártérítést vagy bocsánatot követeljenek. Talán ezért is, illetve az azóta fennálló japán-amerikai békés külkapcsolatok miatt lehet az, hogy a túlélők nem hangsúlyozzák Amerika bocsánatkérésének fontosságát, hanem helyette követelik az összes atomfegyver megsemmisítését, amit még életük során szeretnének elérni.

Kelet-Közép-Európában Trianon után 100 évvel is komoly indulatokat tud kiváltani a szomszédos népek között a közös múltra való, egészen eltérő módokon történő emlékezés. Mi a helyzet Kelet-Ázsiával? Kibékíthető-e egymással ma Japán, Kína és Dél-Korea emlékezetpolitikája? Hogyan tekint vissza a mai Japán a 19-20. század folyamán általa elfoglalt területeken élő lakosság elnyomására? Mennyire néz szembe Japán a gyarmatosító múlttal?

Amikor a gyarmatosításról és a háborús múltról van szó, merőben eltérő Japán és Dél-Korea, valamint Kína emlékezetpolitikája. Japánnak, Németországgal ellentétben, még mindig nem sikerült őszintén szembenéznie a 20. század első felében Korea, Kína és más ázsiai országok ellen elkövetett szörnyűségekkel. A japán gyerekek az iskolában nem tanulnak lényegében semmit arról, hogy mi történt Koreában a japán gyarmatosítás során, vagy éppen a nankingi mészárlásról. Ellenben Dél-Koreában és Kínában ezeket nagyon részletesen tanítják, és a helyi múzeumok is tanúskodnak a japánok által elkövetett háborús bűnökről. Ezek az országok folyamatosan kritizálják Japánt, amiért nem képes a „helyes történelmet” tanítani a fiatal generációnak.

Japán még mindig úgy tekint saját magára, mint áldozatra a második világháborúban, hangsúlyozva a hirosimai, illetve a nagaszaki atomtámadás során meghalt több százezer áldozatot, amivel próbálja kitörölni saját gyarmatosító és támadó szerepét a háborús múltjából. Habár Japán néhány háborús áldozatnak – például a koreai atombomba-túlélőknek – jelenleg ugyanolyan jogokat biztosít, mint a japánoknak, és több évtizedes pereskedés után fizetett nekik kárpótlást is, más áldozatokat, például a koreai kényszermunkásokat vagy a japán hadsereg szexrabszolgáit nem ismerte el, és nem biztosított nekik megfelelő kárpótlást, amiért főként Dél-Koreából folyamatos támadások érik. Sajnos a háborús emlékezetpolitika miatt fennálló ellentétek kihatnak Japán és Dél-Korea, továbbá Kína külügyi kapcsolataira is, és bár civil szervezetek mindkét országban törekednek a békés kapcsolatok fenntartására, politikai szinten nem valószínű, hogy ez a közeljövőben létrejön.

CSAK VELED együtt tudjuk garantálni, hogy az újságíró és a szerkesztő munkájába ne szólhasson bele más, csak Te, az olvasó. Támogasd előfizetéseddel a Debrecinert! Egy hónapra csak 1000 forint. Köszönjük!