Egy görbe lábú, esetlen kislány áll a diófa előtt. Nem is a lány, inkább a terebélyes diófa varázsolta el egészen, mert hiába múlt ötven, olyan hatalmas fát életében nem látott. Különösen, mert a fák már alig-alig láthatóak, nem még ilyen szépek. Se levelek, se termés. Pedig mondják, milyen volt régen a puha fű széléhez kucorodva majszolni a húsos és illatos őszibarackot, s mit sem törődni azzal, hogy a ragacsos leve végigfolyik könyékig az emberen. Milyen vad, milyen földöntúli pillanatok lehettek ezek – vélekedett a nő, majd újra a lányra nézett, és egyre csak magát kereste benne.

Az elmesélt történetekből jól ismerte a gyermekkorát, mégis oly nehéz volt elképzelni, hogy akkor még létezett élet a világhálón túl, annak állandó, nyomasztó terhe nélkül. Létezett, hogy ez a kislány úgy nőtt fel, hogy a saját képzeletvilágán kívül más aligha érdekelte, hogy nem vágyott többre akkor, és később sem igazán. A nő úgy érezte, ha nem hagyhatja el azonnal a házat, ráomlanak egyszerre és betemetik az emlékek. Letette a fotót az asztalra és kiment. A teraszról nézte a kiégett füvet, a kopár fákat, melyeknek már virágozniuk kellett volna.

Az utca üres volt, s ezúttal nem csupán azért, mert a kis faluban már alig-alig éltek. Akik laktak, azok sem léphettek az utcára. Nem oly nagy kár – gondolta a nő, úgysem ment eddig sem senki sehova. Mindenkinek belefér a tenyerébe az egész élete, a kijelzőből kiviláglik minden kapcsolat, és onnan úgyis több látszik a világból, mint a poros falucska utcáiról. A nő már nagyon ment volna, hiába abban a házban nőtt fel, neki ott már nem volt helye, inkább rázárta volna a fájóan szép emlékekre az ajtót. De az öccse megígérte neki, hogy ezúttal nem késik, nem váratja meg. Még öt perc, és elindulok – mérgelődött a nő, és a körmét rágta, pedig gyermekkorában hányszor elmondták neki, hogy nem szabad, mert lenyeli vele a vírusokat. Annyi vírust ettem már, csoda, hogy még élek – jegyezte meg félhalkan, majd gyorsan körbenézett, meglátta-e valaki, hogy magában beszélt, de hamar rájött: arra, hogy embert lásson, nincs sok esély.

A virágoskert üres volt, pedig emlékezett, hogy gyermekkorában kék, sárga és rózsaszín növényektől pompázott, van is róla egy kép valahol: piros kisbiciklin ülve vigyorog a virágok mellett. Elgondolkodott, hogy talán ő is ültethetne a lakásukhoz közeli parkban, de hamar meggyőzte magát, hogy nem sok értelme lenne. Szorongatta a telefont, hívta az öccsét, de az nem vette fel egyszer, kétszer, harmadjára sem. Bedobta a táskájába, és elindult a kulcscsomóért, hogy mindent bezárjon, s mintha az egészhez már semmi köze nem lenne, ott hagyja a családi házat.

Érezte, hogy a kötelék a szívét szorítja egyre jobban, hiába mondják, hogy az idő begyógyítja rajta a sebeket. Anyjára gondolt, meg a diófára és arra, bárcsak feltalálnák az időgépet, hogy láthassa, hogy hallhassa, milyen volt a világ, amikor még nem a végét járta. Elindult a biztonságot jelentő hatvannégy négyzetméterbe a hatodikra, hazaérve magára zárta az ajtót, kikapcsolta a telefonját, hogy hátha így az nem rögzíti a lelke legmélyéről felszakadó, könnyező fájdalmat.

(folytatása következik)