Ülök az asztalnál, dolgozom. Kopognak, sőt dörömbölnek az ajtón, olyan erővel, hogy azt hiszem, mindjárt be is szakad. Mire megindulok, három újabb dübbenés rázza meg a lakás túloldalán lévő ablakokat is. Kinyitom az ajtót, két rendőrt látok. Bár a maszk az arcuk nagy részét eltakarja, a szemükből és a homlokuk ráncaiban gyöngyöző izzadságcseppekből kilátszik, hogy fiatalok, idegesek és feszültek.

Az egyik kapkodva kopog a többi ajtón, indul vissza szaladni az előző emeletre, és engem is igyekszik kikérdezni:

– Hogy hívják? Itt lakik? A szomszéd itthon van? A másikban laknak? Te hová mész? – veti oda a társának, aki mintha a bal lábával fölfelé, a jobbal meg lefelé próbálna lépcsőzni, miközben rádiózik.

Az első rendőr megrázza magát, megnyugszik:

– Ismeri? – és közben felém tartja a telefonját. A nő szeme csukva, a szája nyitva. A feje mögött felismerem az épület előtt lévő kőkockák mintázatát.

Később megtudom, hogy a férjének visszamondták a megrendeléseit, persze a járvány miatt. Azon aggódott. Nyilván nem ennyi a teljes történet, ahogy most sem, korábban sem kapott segítséget és figyelmet.

Ülök az asztalnál, gondolkodom. Reggel láttam, hogy a megyében eggyel több a betegek száma. Vajon az áldozatok között számon fogják majd tartani, vagy csak mi itt a házban, akik tudják, melyik kockára érkezett?

Éjjel-nappal hívható segélyszámok: 116-123, 06-80-810600 – a Lelki Elsősegély Telefonszolgálatok szövetsége.

CSAK VELED együtt tudjuk garantálni, hogy az újságíró és a szerkesztő munkájába ne szólhasson bele más, csak Te, az olvasó. Támogasd előfizetéseddel a Debrecinert! Köszönjük!