Kidobott magából az ágy, amibe korábbi éjszakákon, mint pihe, úgy simultam. Csak bámultam a néma sötétségen átszűrődő gyenge fényeket, és hosszú percekig fogalmam sem volt, hol vagyok. Képtelen voltam felismerni a helyet, ahol már többezer éjszakát aludtam át, pedig odabent szinte semmi sem változott. Félelmetes ismeretlenség tornyosult fölöttem, ami hirtelen és ijesztően rántotta görcsbe egész testemet.

Óráknak tűnő percek múltán tértem csak magamhoz, felismertem végre a fényeket, s kitapogattam a paplan és a párna ismerős puhaságát: igyekeztek körülölelni a biztonság illúziójával. Csak feküdtem, fürkésztem a tárgyak körvonalait, és nem értettem, hogyan lett egyszerre minden ennyire ismeretlen, hogyan veszíthettem el néhány óra leforgása alatt azt a biztonságot, melynek tudatával lehunytam szemeim. Felzúgtak gondolataim az éj csöndjében, attól féltem, felébresztem velük az egész lakótömböt, bármennyire igyekeztem őket elcsitítani, egyre hangosabban zakatoltak.

Végül átengedtem nekik a puha párna és paplan ölelésében fekvő testemet. Úgy feküdtem ott, mint valami áldozat, aki fél segítségért kiáltani. Tudtam, nincs visszaút, hagytam, hadd folyjék át rajtam minden fájdalom, félelem és bizonytalanság. Csak jöttek, marcangolták idegsejtjeim, és nem maradt egyetlen gondolat sem, mely ellen tudott volna állni.

Láttam a fényt, de már az sem segített, és ha felkapcsolom a lámpát, attól sem lett volna bizonyosabb, hogy mindez csak a néma éjszaka gyötrelmes játéka csupán. Az éj közepén jött, váratlan ütközet csataterén elestem, hiábavaló volt minden korábban tanult fogás. Így feküdtem néhány percig hanyatt, magamat megadva, majd oldalra fordultam, s mintha minden mérgező gondolat egyszerre kifolyt volna a fejemből, mosolyogni kezdtem.

Keserű mosoly volt, nem az édes fajta, ha tehettem volna, azonnal letörlöm. Csak feküdt ott az arcomon, rajtam mosolygott, azokon a naiv álmokon, melyeket néhány nap alatt úgy fújt el a szél, hogy nyomuk sem maradt. Hiába szaladtam, már fogalmam sem volt, mit is kergetek, csak futottam, bele a semmibe, míg végül a semmi is eltűnt egészen. Ott álltam, fejjel egy fal előtt, melynek vége egyik irányban sem látszott, nem voltak kapaszkodók, sem eszközeim, hogy magam készítsem el őket.

Testem, mint egy nehéz kő, nyomta az ágyat, s én már-már őt sajnáltam, nem is magamat, hogy kénytelen velem tölteni az éjszakát. A mosoly elsimult, a gondolatok halkultak, helyüket üresség vette át, az a tudatos üresség, ami már arra biztatott, ideje visszatérnem a másik oldalra, ahol mindent szabad, ahol bármit lehet. Majd a reggel felszabadít – ennek a bizonyosságával aludtam el, s néhány óra múlva már a megszokott ritmus szerint vetettem le az éjszaka jelmezét, mostam le arcomról a harc jeleit, és temettem el a fájdalmat a fejemben és a szívemben.

(folytatása következik)