Az esőről jut eszembe az éltető víz, mint olyan. Arról pedig, mit tagadjam, rögvest utána a sör. Mint alapból szintén folyékony és éltető alapanyaga a nagy és bőkezű természetnek.

Amely ezen a tavaszon és nyáron Debrecenben és környékén ugyancsak meghazudtolta a sokévi átlagot. Lehet, hogy a vonatkozó adatok szerint nem hullott több csapadék az idén sem, de szubjektíve, a napi rendszeres zuhék mindenképpen ezt az érzetet keltik sokunkban. Az persze nem statisztikai csalódás, hogy záporok, zivatartok idején ugyanúgy nagyon sok debreceni út, köztük főút széleit bokáig érő víz lepi el. Ugyanúgy, mint bármelyik korábbi évben. Mi több, évtizedekben. Az a gyalogos, akinek át kell kelnie egy ilyen útszakaszon, ki sem tudja kerülni az alkalmi felszíni vízfolyásokat, hisz ezek többé-kevésbé több száz méternyi, akár kilométernyi hosszon övezik az autósok felségterületét. Igaz, legalább annyi vigaszuk lehet, hogy egy ilyen átgázolás során nem hiába tocsogtak bokáig a vízben, mert a járdán ugyanolyan mélységű tócsa várja őket. Ott – s elég sok ilyen rész van – legalábbis, ahol a járda másik oldalát betonszegély védi meg attól, hogy a hirtelen lezúduló csapadék a gyalogjáróról vagy akár az úttestről (például a kertségekben) a tulajdonos földjére zúduljék. Igaz, felhőszakadás esetén így a legközelebbi országút menti csatornáig kell a tűzoltóknak lefektetniük egy tömlőt. Máshová ugyanis lehetetlen a birtokokról kiszivattyúzni az esővizet. A közvetlen közelben ugyanis egy ideig még ugyanolyan beltenger hullámzik.

Ám bőven akadnak Debrecenben olyan lakott utcák, ahol az ottaniak még az útjukra és a járdájukra sem panaszkodhatnak egy kiadós égi áldás után. Merthogy igazából egyikkel sem rendelkeznek. A járdát egy nagyjából fél-egy méternyi földcsík jelenti, amelyet jobb esetben árok választ el az úttestnek nevezett hasonló, csak szélesebb talajtekervénytől. Utóbbinak természetesen (?) nincs sem szilárd, sem képlékeny, sem kavicsos burkolata. Szerencsésebbnek ilyenkor azok tűnnek, akiknek nyitott ablakába szárazság idején port hord a szél. Hisz elvileg a homok nyeli el leghamarabb az esővizet. De egyrészt ez nem egészen a XXI. század színvonala. Másrészt, s ez a kézzelfoghatóbb, még a homokutakon is vannak olyan „vízgyűjtő” szemcsék, nyilván a homok alatti víztartó réteg miatt, amelyek szinte lehetetlenné teszik a közlekedést még napokkal is az eső után. Az árkohoz vissza kell még térnünk. Ezek ugyanis nem vízelvezető csatornák, egyszerűen nem vezetnek sehová. Következésképpen nem nyelik vagy továbbítják a vizet, viszont megtelnek. Onnantól kezdve már egy cseppet sem képesek befogadni.

A probléma, mint említettem, régre nyúlik vissza. Pár ezer évre. A különbség annyi, hogy sok ókori nép, például a nazkák és elődeik, a khmerek, a nabateusok, a mai Áden őslakói, gyakorlatilag mindegyikük képes volt akár félévig tartó heves esőzést elvezetni és tárolni a száraz időszakra.

S eszembe jut az is, hogy elmúlt években hány teljesen felesleg, az ország igazi érdekeit sértő kirakateseményt rendeztünk és fogunk rendezni sok száz milliárd forint értékben. S legalább ugyanennyit pazaroltunk ép ésszel nehezen felfogható építményekre, s nem csak a stadionok (felesleges) többségére gondolok. Ezekből a pénzekből, amelyek soha többé nem állnak az ország rendelkezésére, talán Magyarország összes kistelepülésén vagy külterületi városi részein emberibb, humánusabb életminőséget lehetett volna teremteni ott élő honfitársaink.

De legalább az illetékesek már elindultak az észszerű, közemberhez méltó gondolkodás és gondoskodás útján. Hisz példának okáért nemrégiben mindannyian tanúi lehettünk annak, hogy milyen fájintos ceremóniát rettyintettek fontos tisztségviselők részvételével egy (természetesen) földalapú dűlőút átadása alkalmából. Gondolom, sok évtized után végre egy új hazai útpolitika fontosságának tudatában.