A piacon még mindig kóstolgatják a 9-12 óra közötti korlátozást, s kiderült az is, hogy az idősek is tudják némi humorral kezelni a mostani élethelyzetet.

A debreceni Nagypiacon a virágárust kérdeztem – gyönyörű sötétlila tulipánja volt -, milyen a forgalom. „Épp 9-12 között nem nagy. Én fordítva csináltam volna az egészet. Az idősek már 6-kor itt toporogtak olykor, szóval őket lehetett volna korán beengedni, s a fiatalabbak meg hadd jöjjenek utána délelőtt meg amikor akarnak.” Van valami abban, amit mond. Én például egy piacozás után ráérnék hazafelé beszaladni kenyérért – nem szoktam egy hétre vásárolni, sőt nem is sütök otthon, bár látom, egyre többen próbálják, az is alternatíva – meg ami épp kell. Ám így, sietnem kell, hogy még beleférjek a 9 órába.

Hazautamon, átvágva a meglehetősen üres belvároson, betértem a Déri térre, lássam, milyen most a nagy átalakítások után, amelyek elkészültét tavaly decemberre ígérték. A kockakövek a tér két szélén a helyükön, sok szót nem érdemelnek. Ha azt a hatást akarták elérni, hogy úgy tűnjön, mintha régi (bocs, patinás), használt kövesút lenne, akkor sikerült. Ám ember egy szál se. Eljött az én időm! Bringa leáll, én meg nagyot szippantva a jóból bámuldoztam egy kicsit.

Valaki azt mondta, nárcisztikus énem van, no, hát akkor jól jönnek az éppen pompázó nárciszok és árvácskák. Mondjuk, virágtenger azért épp nincs, s azt még mindig nem vágom, merre lesz a beígért 800 cserjés „dzsungel”, de majd megnézem később is. Valami más is hiányzott. Fordultam kettőt, mire rájöttem, nem hallom a múzeum előtti csobogó hangját. Kicsit sajnáltam, aztán rájöttem, így bele tudok mászni, s onnan fotózni a múzeumot – máskor ez bajos volna. Más kérdés, hogy egy árnyas sarokban, a csobogó mellett közvetlenül, embervégtermék díszítette a terepet – majdnem „szerencsém” lett, addig topogtam ott.. A biológiai szükségletek eme kielégítése itt akár véleménynyilvánítás is lehet a jelenkorra nézve, de inkább úgy sejtem, hogy csak valakinek nem állt módjában rendes körülmények között ürítenie.

Arcom süttetése a belvárosi nappal azért nem tartott örökké. Viszont sztori akadt még. Majdnem hazaértem, amikor egy arca előtt műtős holmit viselő idős hölgy evickélt előttem, majd hátra fordulva vidáman odaszólt, mintha csak egy beszélgetés közepén jártunk volna: „..na, és ez a maszk! Mikor vehetem már le? A fene vigye el! Na, de hát ez van, viseljük, hisz kell. Mondja, szomszéd, most akkor meghalunk?”

Kissé sokkolt a hirtelen témaváltás, de mivel megláttam, hogy félig-meddig mosolygott a szemével eközben, én is tréfára vettem: „Azt mondják, hogy egyszer tuti.” Mire ő: „Na, én is így gondolom, de tán nem most. További szép napot, jó egészséget, szomszéd!” Ezzel benyitott, hogy hazatérjen.

A néni bölcs volt. Én meg azt tudom, hogy a fű zöld, a lányok csinosak, ahogyan Axl Rose is énekli. A többi rossz meg egyszer csak véget ér. Nem csak a koronavírusra gondolok..