Oly tisztának hatott minden, derűs, kissé csípős idő, na meg néhány koszorú a Kossuth-szobor tövében, ha jól olvastam szalagjukat, az önkormányzó párt(ok) részéről. Ember szinte alig, nem sokkal 10 óra után, délelőtt. Viszont Szabó Magda újra szabad volt! Mondjuk, sok látnivalója nem akadt, de legalább nem a vasat nézte pár méterről, mint hónapokon át.

Az a néhány ember viszont, aki a szabad levegőre ment, érdekes viselkedéssel találkozhatott. Meghibbannak egyesek válsághelyzet idején? Filmeken láttam már ilyet, amikor közeledett az apokalipszis, és a homo sapiensek teljesen kivetkőztek magukból, s elsőre érthetetlen tetteket hajtottak végre. Debrecenben kezdődött azzal, hogy amikor bringával haladtam a központ felé, két srác is jött velem szemben ugyancsak kétkerekűn, és totál nyári szerkóban: rövidgatya, póló, illetve az egyiken egy laza jogging felső. Mondjuk, utóbbi tekert is rendesen, taposta a pedált, hogy haladjon a kellemes, de azért még csípős időben.

A belvárosban aztán egy régi időket idéző tornacuccban lévő nagyon fiatal lány – lehetett maximum 15 éves – nyargalt szembe velem, mintha csak a testnevelő tanára hajtotta volna ki az épület köré futni. Egy fehér, már ránézve is belőlem didergést kiváltó atléta és egy klasszikus rövid tornanadrág volt a viselete a cipő mellett, semmi más. Közel jött el mellettem, így láttam, hogy arca, nyaka alja vörös a hűvöstől. Szálszakadás állt be nálam. Mi ösztönözte őt arra, hogy akkor, ott, ebben a ruhában rohangáljon, láthatólag sportolás címszó alatt? Mozgásából ítélve amatőrről lehetett szó, aki csak dobálta végtagjait. Ugyanakkor persze csodáltam, hiszen vírus ide, oda, ő kiment sportolni, edzettséggel felvértezve szervezetét – kérdés, hogy ez ilyen formában mennyire volt okos tett.

A koronát az egészre az tette fel, amikor az Újkertben végül, egy parkos részen, tőlem igen messze, de jól láthatóan egy fiatal feküdt a fűben, hason, s kedélyesen lapozgatott valamit. Láthatóan jól elvolt, mint aki csak egy langymeleg nyári napon piknikezik. Ruházata nem volt oly vad, mint az előzőeké, de túlzásba se vitte, ráadásul nem mozgott. Egy hosszabb telefonom volt akkor éppen, így percekig álltam ott, azalatt csak a lábát lógázta és élvezte a még csekély erejű napsütést.

A néptelen március 15-öt csendben ünneplő, félő Debrecen már akkor elég kies volt – kivéve utána a Nagypiacát, ott mintha mi sem változott volna. Azóta pedig már életbe léptek az újabb szigorítások. Lehet, hogy a végén csak Szabó Magda marad odakint, mindenki más beszorul valahová?

REGGELI FELES – a Debreciner ébresztőrovata. Itt olvashatók a korábbi írások.