Emlékeznek még a nyolcvanas-kilencvenes esztendők sötétben (vagy legalábbis utcai telefonfülkében) bujkáló, bombarobbantással riasztgató honfitársainkra? Alighanem igen. Viszont nem vélném, hogy túl gyakorta jutottak mostanában eszükbe. Mint ahogyan nekem sem.

Merthogy a „közveszéllyel fenyegetés bűntett elkövetésének gyanújával” (ahogyan police.hu idézi az idevágó paragrafust) mostanság ezzel az ósdi módszerrel alig-alig élnek (vissza). Mondhatnánk, technikailag túlhaladta az idő. Ezeket a hamis bombariadókat ugyanis, mint utaltam, utcai, nyilvános telefonfülkéből küldték általában egy olyan közintézmény címére, amely nagyon is tudatában volt annak, micsoda katasztrófa lenne abból, ha mégsem hamis a riasztás.

Következésképpen, a rendőrség adott egysége riadóztatta magát és lelkiismeretesen átvizsgálta a megadott helyszínt. Talán, szerencsére, soha nem találtak robbanószerkezetet az ijesztgetők, ritkábban zsarolók által a telefonkagylóba hadart helyszínen. Azért nem állíthatom biztosan, mert mintha egyszer-kétszer ráleltek volna néhány „ártatlan” drótgalacsinra egy elhagyott nejlonszatyorban. Bár megeshet, hogy ezek is inkább külföldön történtek, ahol, sajnos, akadtak olyan telefonos fenyegetések, amelyek valódi bombákra utaltak. Amelyek felrobbantak, mert már nem volt elég idő a megadott környék kiürítésére, vagy egyáltalán be sem jelentették. Azok készítői ténylegesen gyilkolni akartak, nemcsak ijesztgetni.

De térjünk vissza a hazai telefonbetyárokra, akik a betyárkodásnál azért sokkal súlyosabb (bűn)tettet hajtottak végre. Nyilván, Debrecen sem volt kivétel az emberi elmeműködés eme kisiklásaitól. Több iskolában talán azóta osztálytermi folklórrá vált, hogy dicső elődeik annak idején felhívták az akkori dirit bombafenyegetéssel. S ahogyan akkor szokásos volt, kiürítették az iskolát, s ugye evakuálás közben nem nagyon lehet dogát írni. Merthogy ez volt a céljuk, de gyanítom, a rendőrségi vizsgálat után bepótoltatták velük. Mellesleg, aki, legyen akár többszörös osztályismétlő, bármilyen tanügyi intézménybe jár, tisztában lehet azzal, hogy olykor-olykor számon kérik a tudását. Ezzel együtt a gyerekes, infantilis ökörködést lehetett még leginkább agyilag felfogni az összes többi fenyegetés közül. Néhány ugyan a bosszú jegyében fogant, de a legtöbb hívásnak a minél súlyosabb rémisztésen kívül nem volt ép ésszel felfogható magyarázata.

Ma, sok-sok év után, azt lehetetlen elfogadni, hogy ismeretlen tettesek internetes oldalakon több olyan valótlan hírt jelentetnek meg, amely nemcsak hamisak, de nagyon súlyos, s önmagában rendkívüli veszélyes dologgal, a koronavírussal fenyegetnek. Írásom apropóját éppen egy ilyen adta. „Azt állították, hogy Magyarországon több ember fertőződött meg a kínai eredetű koronavírussal, több fővárosi pályaudvaron is emberek estek össze és haltak meg a fertőzés következtében.” A rendőrség speciális osztálya két személyt máris talált, aki gyanúsítható a közveszélyes kamuhírek terjesztésével.

Figyelmet érdemlő, hogy az illetők (és mások) nemcsak a konkrét ügyben keltették a rémhírt, hanem egész kamuoldalakat s „féknyúz” híreket osztogattak az interneten. S ez utóbbi ténykedés, azt hiszem, mindannyiunk számára ismerős szituáció lehet, de sajnos nem lehet minden hamis hír mellé egy rendőrt állítani. Nem beszélve arról, hogy a politikai megosztottság miatt ma Magyarországon nem kevesen szinte minden hírt hajlamosak hamisnak minősíteni azok közül, amelyek tartalma nem passzol a világnézetükhöz.

Még szerencse, hogy a szabálysértést, a bűnözés tényét kimerítő vagy gyanús eseteket nyilván figyelemmel kísérik a hatóságok. Ez mindannyiunk számára megnyugtató lehet, ameddig nem lépik át a törvényesség határát. Merthogy szerte a világon milliók tartanak attól, hogy véleményüket, politikai meggyőződésüket szintén figyelik és számon tartják, súlyosan sértve személyes, törvényes jogaik közül kismilliót. De a Nagy Testvér mindig figyelt, ha jó szándékkal, a közbiztonságra ügyelve is tette. Ezért kapták el azokat, akik annak idején például egy külvárosi kopott fülkéből telefonáltak. Hogyne tudnák ma felderíteni szinte bármelyik használót. Hisz azóta megszülettek és milliárdnyian használják a mobilt, az okos telefont, majd az egyre fejlettebb számítógépeket. Hisz még az app tulajdonosa is rákérdez valahonnan Kaliforniából, (akár egy másik eszközömön), hogy valóban én voltam-e, ha például a Facebook-fiókomba egy szerintük szokatlan készüléken jelentkezem be.

A most idézett eset jó példa a technikai eszközök révén történő beazonosításunkra. De aligha lehetnek kétségeink, csak szándék kérdése, hogy más célból szintén kideríthessék személyazonosságunkat, szokásainkat, közéleti meggyőződésünket stb. Akár, s adott esetben természetesen azt is, hogy melyikünk melyik internetes hírforrásokat szokta böngészni gyakrabban, s melyiket szinte soha.

CSAK VELED együtt tudjuk garantálni, hogy az újságíró és a szerkesztő munkájába ne szólhasson bele más, csak Te, az olvasó. Támogasd előfizetéseddel a Debrecinert! Köszönjük!