A Para egy mindig aktuális témát dolgoz fel: a bullying témakörét, amelybe annyira nem látunk bele, hogy nem is tudjuk egy szóban összefoglalni. A próbafolyamatok részleteibe is beavatott minket a két fiatal színész, Wessely Zsófia és Janka Barnabás, akik úgy vélik, nagyon aktuális kérdéseket vet fel a darab.

Hogyan kezdték a színészi pályát, hogy kerültek a Csokonai Színházba? Hogyan képzelik a jövőjüket?

Wessely Zsófia: Ez a második évem a Csokonai Színházban, 2017-ben végeztem Marosvásárhelyen, utána egy évig szabadúszóként dolgoztam Szombathelyen, Szegeden és Temesváron. Szegedre Keszég László akkori prózai tagozatvezető, főrendező hívott meg egy vendégelőadásra, és az ő ajánlásával keresett meg Gemza Péter, a Csokonai direktora. Szerencsémre éppen akkortájt játszottam Nagyváradon a temesvári társulattal, ő pedig eljött és megnézett. Ez alapján úgy ítélte meg, hogy van helyem a Csokonai társulatában. Nagyon megszeretem Debrecent, szakmai szempontból is úgy érzem, jó helyen vagyok.

Janka Barnabás: 2015-ben végeztem a Budapesti Színművészeti Egyetemen, Marton László, Hegedűs D. Géza és Forgács Péter osztályában. A középiskolai tanulmányaimat pedig itt végeztem Debrecenben, az Ady Endre Gimnáziumban. Gyakorlatilag a Csokonai Színházban szocializálódtam. Nekem ez egy nagy hazatérés volt 2015-ben, amikor ide szerződtem, akkor még Ráckevei Anna volt az igazgató. Később az igazgatóváltás után is maradtam. Én itt képzelem el a jövőmet, mert én Debrecen mellől, Kokadról származom, ami egy 600 lakosú kisfalu, így én teljes mértékben hajdú-bihari embernek érzem magam. Amikor Budapesten éltem 5 éven keresztül, volt egyfajta visszavágyódás bennem Debrecenbe. Nagyon jó érzés újra itt lenni, sokat változott 2009 (akkor végeztem az Adyban) óta ez a város. Szerintem Debrecen Kelet-Magyarország legdinamikusabban fejlődő városa. Abszolút el tudom képzelni itt a jövőmet, nem vágyódom el, a kollégákat is nagyon szeretem. Zsófival most játsszuk a harmadik darabunkat, a Parát, és most egy nagyobb szeletet kaptam belőle. Szeretem, ha a próbafolyamat olyan, hogy több jelenetet vagy akár egy egész darabot együtt töltünk a színpadon, mert ezáltal maguk a próbák is nagyon szoros kötelékeket alakíthatnak ki egymás között.

A felmérések, a statisztikák szerint a diákok kétharmadát érinti valamilyen módon az úgynevezett bullying. Önök tapasztaltak ilyesmit korábban a saját életükben?

J.B.: Nálunk általános iskolában még az volt a neve, hogy piszkálás, zaklatás vagy kiközösítés, akkor még nem anglicizálódtunk ennyire… Én egyébként tapasztaltam ezt a saját részemről általános és középiskolában is. Az előbbi esetben a zaklató voltam, utóbbinál pedig a zaklatott.

W.Zs.: A környezetemben természetesen én is láttam, tapasztaltam már ilyet, de hála Istennek egyik oldalhoz sem tartoztam. Én valahogy mindig egyfajta középvonalat képviseltem ebben az ügyben. Empatikusan a háttérből szemlélődtem: elítéltem a rosszat, de ugyanakkor éreztem, hogy hol a helyem, mi az, amiért kiállhatok, és mi az, amiért nem. Szerencsére azonban sosem voltam kirekesztve. Voltak ugyan bennem ilyen érzések, de ezek nem annyira súlyosak, mint amiről ez a darab szól.

Tudnák hasonlítani valamelyik ifjúsági regényhez a darabot?

J.B.: Elemeket tartalmaz az ismert-kötelező ifjúsági regényekből, mint például a Pál utcai fiúk vagy a Légy jó mindhalálig. Itt csak bizonyos momentumokra gondolok, például az árulás ténye ebben a darabban is megvan, vagy az, hogy egy embert meddig piszkálnak…

W.Zs.: Igen, sok elemből épül fel, nincs egy kiragadott fő témája. Összetett, és nagyon sok rejtett információ van benne, amelyekben magukra ismerhetnek a fiatalok. Egyik probléma sincs teljes mértékben kibontva, hanem csak felsejlenek ezek a dolgok.

J.B.: Itt tulajdonképpen csak ajánlatokat teszünk, nem válaszokat adunk. Romankovics Edit írta, Debrecenben látható először. Egy kerek egész történetet mesélünk el a közönségnek, amiből majd ők vonják le a konzekvenciákat, a tanulságot. Fontos szerintem, hogy a színház állandó kérdésfölvetésekből álljon. Nagyon sokat beszélgettünk egyébként erről… Termékeny vitáink voltak Betlhenfalvy Ádámmal, a rendezővel, és a színészekkel egymás között. Nagyon érdekes, hogy Oláh Zsuzsa, aki az igazgatónőt játssza, egy teljesen más iskolarendszerben szocializálódott, mint mi. Ugyanakkor nekünk is teljesen idegen az az iskolarendszer, ami most van, amiről a darab is szól.

Hogyan tudnak azonosulni a karaktereitekkel?

W.Zs.: Az én főkarakterem Juli, aki introvertáltabb típus, de ebből a skatulyából ki szeretne törni, és magának is be akarja bizonyítani, hogy több annál, mint amilyennek a többiek ítélik. Nagyon szeretem a karaktereimet. Ebben a darabban egyébként is minden szerep érdekes. Az a szép az egészben, hogy igyekeztünk mindenkinek megtalálni az igazságát, tehát igazolni azt, hogy ki miért olyan, amilyen – ezekről a dolgokról beszélgettünk nagyon sokat. Fontosnak tartottuk, hogy a nézők egyik figurát se ítéljék el.

J.B.: A rendező azt az utat választotta, hogy nem húsz színésszel csinálja meg a darabot, hanem hattal. Öt színész váltogatja a karakterét, van egy fő karakterünk, ők a diákok. Ezentúl eljátsszuk egymás édesapját, édesanyját, és megjelenítjük a tanáraikat is. Szerintem nagyon erős, nagyon jó ritmusban megírt jelenet, hogy hogyan viszonyulnak egy rendszeren belül a tanárok – ahol ők a vezetők – a diákokhoz. Nekem is voltak olyan tanáraim az iskolából, akiket a mai napig a szívembe zárok, mert olyan gondolatokat és viselkedésmintákat tanítottak nekem és alkalmaztak velem szemben, amelyek nagyon jó útravalók voltak.

Az én karakterem egyébként Ricsi, a rosszfiú. Egy karakter szerintem akkor van jól megírva, ha érthető a motivációja. Ricsi esetében nagy jelentőséggel bír az apa hiánya. Innen ered az, hogy ő valóban úgy érzi: vezet, irányít egy „családot” – mert a diákok egy családi közösséggé alakulnak. Azt érzi, hogy ha ő nem tartja a kezében, akkor szétmegy a család, és ez az egyik legnagyobb félelme is, hogy egyedül marad…

Önök szerint felnőtt korban milyen nyomai vannak egy-egy ilyen áldozat vagy akár elnyomó szerepnek? Hatnak ezek a szerepek a diákok későbbi életére?

W.Zs.: Természetesen, iszonyatosan fontos, hogy az ember hogyan szocializálódik, és milyen ingerek érik. A gyerekkor/kamaszkor nagyon meghatározó, egy olyan kiindulási pont, ami eldönti, hogy ki merre tart, merre felé halad majd az életben. Ezt a korszakot meg kell ágyazni pozitív dolgokkal, mert nagyon veszélyes… Ezekről a tapasztalatokról nem is gondolnánk, milyen sebeket ejtenek bennünk, és hogy miért fogunk máshogy dönteni tíz év múlva – ezt vissza is lehetne vezetni…

J.B.: Hatalmas a felelősség a szülők részéről. A diákok az idejük nagy részét az iskolában töltik, ahol kapnak egy tudáshalmot, amit igazából a szülők tudnak megtanítani nekik használni – hogy hogyan viszonyuljanak egymáshoz. Hogyan viszonyul az édesapa az anyához vagy akár a másik testvérhez. Az emberi kapcsolatok kezelését a szülőktől tanulják meg a gyerekek. Például azt, hogy az apuka nem demonstrálja folyamatosan az anyának, hogy okosabb, erősebb nála. Körülbelül 12 éves korra kialakul a személyisége minden egyes gyermeknek, és ez a személyiség rengeteg ingert képes befogadni. Azt viszont nem tudjuk, hogy mindez tíz év múlva hogyan csapódik le rajta, például egy iskolai megalázás vagy egy árulás, egy barátság megszakadása.

W.Zs.: Én sokkal jobban szerettem iskolában lenni, mint otthon. Az iskola számomra egy harmonikus hely volt, egyfajta családi közeget biztosított. Olyan barátokra tettem szert, akik a mai napig meghatározó részei az életemnek. Rengeteg dolgot tanultam önmagamról, azt, hogy hogyan viszonyuljak a másikhoz, vagy mások hogyan látnak engem. Szerintem az iskola tükröt mutat önmagunk felé, talán őszintébbet és leplezetlenebbet, mint az otthoni körülmények. A gyerekek őszintébbek egymással, nincsenek erős korlátaik. Ekkor még nem tanulnak meg „viselkedni”, nem tanulnak meg szerepet játszani a másik előtt. Szinte „meztelenül” mutatkoznak meg egymásnak.

Lehet kontrollálni, alakítani, hogy hogyan fejlődjön a személyiség?

W.Zs.: Nem egészséges az, ha teljesen kontrollban tartjuk a gyerekeket. Azt gondolom, hogy a személyiség fejlődésének egy része természetes folyamat, amin mindenkinek át kell esnie. A szerencsén múlik az, hogy ki milyen környezetbe kerül. Véleményem szerint a szülő tudja valamennyire kontrollálni, ha olyan a kapcsolat otthon, hogy a gyerek őszintén meg tudja beszélni a mindennapi történéseket. Nagyon fontos, hogy a család biztonsági hátteret nyújtson a gyermek számára. Sok szülővel beszélgettem mostanság, akik egyszerűen kétségbe vannak esve, mert kevés a rálátásuk a gyerekük dolgaira. Nagyon más lett a világ, mindenki a telefonját nyomkodja… Más az ingerküszöb.

J.B.: Egyetértek ezzel, megértem a mostani szülők kétségeit. Nem tanítottuk meg nekik használni a világhálót, mert mi sem ebbe születtünk bele. Egyébként én felkészültnek érzem magamat arra, ha gyermekem lesz, akkor mennyire fogom neki adagolni az egész közösségi médiát, az internetet; hogy eszköznek használja, nem pedig egy menekülési útnak a való életből. Szörnyűnek tartom például, hogy a mai 18 évesek, akiket én is tanítok a gimnáziumban, nem randiztak még. Van számukra egy menekülési útvonal: az online tér, amivel egy egész életet le tudnak élni igazi találkozások, kapcsolatok, érzelmek, érintések nélkül.

Kinek ajánlják az előadást?

W.Zs.: Összességében mindenkinek, de egyébként negyediktől kilencedik osztályig hirdették meg. Indult is egy program, ami ezt az előadást feldolgozza. A CSIP például készített egy kérdéssort, ami segíthet a diákoknak feldolgozni az eseményeket, illetve mankót nyújt egy közös beszélgetéshez.

J.B.: A kérdéssornak az lényege, hogy tudjanak erről a témáról – akár egy rendkívüli osztályfőnöki órán – a diákok és a tanárok beszélgetni. Nagyon remélem, hogy az osztályokon belül parázs viták alakulnak majd ki a téma kapcsán. Persze az is érdekes, hogy a szülők hogyan fogadják majd az előadást. Olyan párbeszédet szeretnénk teremteni, amelyben a szülők és gyerek tudnak társalogni a hasonló történésekről.

W.Zs.: Kinek ajánljuk tehát? Az lenne a legjobb, ha a szülők is eljönnének az előadásra a gyerekeikkel. Az előadás által a szülők is jobban belelátnak a gyerekek közötti interakciókba. Az lenne az ideális, ha az előadás után leülnének és tudnának erről őszintén beszélgetni.