A napi szociális ellátást végzők mondják, hogy nagy szükség lenne egy úgynevezett hajléktalanok számára létrehozott szociális otthonra. Ahol minden feladatot egységesen el tudnak végezni a szakemberek, s a rehabilitációra is jóval nagyobb esélyük lenne a társadalom perifériájára szorultaknak. Regionálisan van egy ilyen Nyíregyházán, ám szerintük Debrecenben is elkelne egy, hogy a jelenlegi stagnálás helyett előrelépést tudjanak felmutatni a hajléktalanság visszaszorítása terén.

Jelenleg hét, szállást nyújtó „refomixes” intézmény és két nappali melegedő 325 férőhelye fogadja, segíti a mintegy 250-300 hajléktalan embert Debrecenben. Tehát telt házzal működnek ezek az intézmények, sőt olykor erőn felül vállalják a hozzájuk érkezőket, hiszen senkit sem küldenek el, aki segítséget kér.

Minél előbb meg kell állítani a lejtőn

Debrecenben több szervezet is foglalkozik hajléktalanellátással, mi most a Re-Fo-Mix Kft. munkáját mutatjuk be, elsősorban az utcai szolgálatukon keresztül. Előtte azonban lássuk, miként vélekedik tevékenységükről, lehetőségeikről Pocsai-Farkas Anikó a Re-Fo-Mixhez tartozó Dobozi utcai éjjeli menedékhely és nappali melegedő vezetője.

Mint az igazgató elmondta, általában nem egyik pillanatról a másikra válik valaki ténylegesen hajléktalanná, hanem az úgynevezett „hajléktalankarrier” során. Amikor eleinte még van valamennyi pénze, illetve van kinél meghúznia magát rövidebb-hosszabb időre, majd akár a viselkedése, akár pénzügyi nehézségei, esetleg a mentális visszafejlődése, vagy egy addigi párfogója, rokona halála, és még több más ok miatt is esetleg elér oda, hogy valóban az utcára kerül.

Vagyis vannak olyan szakaszai ennek a folyamatnak, amikor még sikerrel lehet megpróbálkozni annak visszafordításával, ám minél hosszabb ideje húz le valakit az örvény, annál nehezebb kikeveredni belőle, vagy akár csak kicsit is javítani az életkörülményeken. Van azonban jó példa (bár ritka), hiszen akadt olyan ember – mesélte az intézményvezető –, aki 20 éve volt hajléktalan, ám – igaz, egy élet-halál helyzetből szerencsésen felgyógyulva, s annak hatására – változtatott hozzáállásán, és ezáltal az életén is.

Ugyanakkor arról is hallunk, hogy bár a szociális szakemberek nagyjából megbirkóznak feladataikkal – mondják ők maguk – a megyében, illetve Debrecenben, a szakma nem feltétlenül jó irányban változik. Erről már a nagy tapasztalattal rendelkező Vanyó Anikó, a Re-Fo-Mix utcai koordinátora, a kettőből az egyik utcai szolgálat vezető tagja beszélt: „nagy viták vannak a szakmán belül is arról, hogy mi a helyes irány. A mi munkánk a rehabilitáció is, akiknél ez lehetséges, ám bizonyos központi programokban nincs meg az elvárás a hajléktalan emberekkel szemben, hogy ők is adjanak bele valamit, csak úgy megkapják a lehetőséget a lakhatásra. Ám ha nem tanítjuk meg nekik újra a társadalomban való életet, ha nem elvárás velük szemben, hogy például akarjanak munkát szerezni, akkor a program letelte után, amely során jobbára csak kapnak, nagy eséllyel újra az utcára kerülnek. Márpedig mi azt szeretnénk, ha tartósan vissza tudnának illeszkedni a társadalomba!”

Itt említhető az a több országban már bevált modell, amely a „housingfirst” nevet kapta. Ám ennek során a hajléktalanokat a magyar viszonyokhoz képest nagyobb stáb figyeli, segíti abban, hogy minél könnyebben visszaszokjanak a közösségben való élethez. Tehát a külföldi példa jó, de vélhetően nagyobb humánerőforrást kellene hozzárendelni, hogy valóban hatékony lehessen Magyarországon – derült ki a helyi szakemberekkel folytatott beszélgetésekből.

Nem taxiztatás és nem mindennapos ételkihordás

A becslésük szerint egyébként 65-80 ember lehet a kemény mag, akik szinte sose mennek fedél alá Debrecenben, akármilyen az időjárás, a többiek rendszeresen bemennek legalább éjszakára. Sőt vannak, akik még a nekik segítő szociális munkások előtt is titkolják, merre kuckóztak be, s csak olykor jelennek meg valamelyik hajléktalanellátással foglalkozó intézménynél, ha szükségük van valamire.

Debrecenben évek óta nem történt fagyhalál a hajléktalan emberek között, nagyban köszönhetően az utcai szolgálatot teljesítők munkájának – halljuk Pocsai-Farkas Anikótól. Ám ez nem jelenti azt, hogy egyéb, az utcai életvitelhez köthető betegség nem viszi el bőven idő előtt őket. Vagy ahogyan az intézményvezető fogalmazott: „az utca megeszi az embert”. Így, bár lehet statisztikákkal előjönni, de tény, az utcán élők jóval előbb öregednek, mint mások, és korán halnak.

Mint az intézményvezető elmondta, ha bemennek hozzájuk, bárki napi háromszori étkezésben részesül, emellett higiéniájukat rendben tartják, állandó egészségügyi felügyelet alatt vannak. Ám akik kitartanak a szabadban, nekik helybe nem viszik az ételt csak hetente egy-kétszer – részben arra ösztönözve őket, hogy menjenek be legalább ételért. Közülük a többség azonban megoldja maga ezt máshogy (erről később még szó lesz). Ahogyan nem is „taxiztatják” őket. Az utcai szolgálat autóit a munkatársak használják, ezek segítségével elérik a hajléktalan embereket, de nem viszik őket egyik helyről a másikra, ha amúgy mozgásképesek. Ha pedig nagy a baj, akkor mentőt hívnak.

Gyakorlatilag bárhol találkozhatunk hajléktalan emberrel Debrecenben

A Re-Fo-Mix két utcai szolgálatából az egyik munkatársai, Anikó és László segített a terepmunkában. Pillanatképek következnek egy napjuk délutáni pár órájából: a városszéli erdőben sátorban éldegélő nő; több középkorú férfi az ismert egykori focipálya egyik romos épületében, amelynek éppen teteje és falai vannak; lakótelepen, egy nagyáruház hátsó rakodó területén magát meghúzó ember – akinek mindössze egy matraca van. Mind köztünk élnek, s mégis többnyire észrevétlenek számunkra.

A Dobozi utcáról indultunk (ahol egyébként 24 órás orvosi szolgálat működik), egy terepen is elég jól használható autóval. Minden utcai szolgálat két emberből áll. Munkaidejük reggel 8 órától 16 óráig tart, a délutánosok pedig este 22 óráig vannak kint, több kört megtéve. Meleg ételt és teát visznek, s takaró is van náluk mindig. Ám az összes hajléktalan emberhez minden egyes nap nem tudnak eljutni, ezért megtervezik a heti és a napi menetrendjüket, hogy hosszabb időintervallumon belül azért ne maradjon ki senki. Éjszaka és hétvégén ügyeletet tartanak, ráadásul a megyei krízisautót is ők működtetik. Akár magán-, akár hivatalos személy hívja őket, mennek és segítenek. Nemcsak Debrecenben, hanem egész Hajdú-Biharban, ha a helyzet úgy kívánja. Csak, hogy képbe kerüljünk, az úgynevezett krízis időszakban, vagyis nagyjából a leghidegebb 3 hónapban átlagban mintegy 15 alkalommal kellett ilyen hívásra reagálniuk az utóbbi években. Hogy ez sok vagy kevés, döntse el mindenki maga.

Az utcai szolgálat tehát pontos beosztás szerint keresi fel az ismert helyeket a városban, ahol egy-egy hajléktalan személy vagy kisebb csoport él – van némi mozgásterük, de a tapasztalat szerint nagyjából megmaradnak a számukra bevált területen. Van egy úgynevezett belvárosi és egy nagyerdei szolgálata a Re-Fo-Mixnek, de igazából Debrecen egészét lefedi a szervezet, mint mondják. A négyzetrácsos füzetben az utcai munkatársak ikszelgetik, hogy aznap merre voltak már – több tucat konkrét helyszín szerepel a füzetben. Az emberek pedig már várják őket, de ha véletlenül nincsenek is búvóhelyükön, amikor a Re-Fo-Mix megérkezik, tudják, hogy az étel, ital ott lesz, amikor visszatérnek.

Régebben a Lokiban játszott, most az egykori focipálya mellett alszik

Mi először az egykori Kinizsi sportpálya egyik épületéhez mentünk. Két embert találtunk. István bőbeszédűbbnek mutatkozott, de az arcát nem engedte fotózni, ahogy László sem. Rajtuk kívül még hárman élnek ott, de ők távol voltak odaérkezésünkkor. István a paplanjába burkolózva, fektében mondta olykor alig érthető rekedt hangján, hogy szereti az ételt, amit kap, csak adhatnák gyakrabban. A napi programja az, hogy este elmegy áruért, ahogy ő fogalmaz. Magyarán guberál, s olykor nem is alszik, kora reggel pedig már a Zsibogóban igyekszik túladni a kincsei egy részén.

Étkezés? „Vannak haverok, akik étellel, itallal segítenek, s a 2-3 liter bor melegítőnek is megvan. Itt a házban fűtés, tüzelés nincs. Se rezsónk, se gázégőnk, néha tüzet rakva kint melegítjük fel a kaját.” Katonás rendben sok szemüveg és kaotikus összevisszaságban jó pár könyv hever mellette. Honnan vannak ezek? „Amikor megyek túrni a szelektívbe, ott találok könyveket. Szeretek olvasni. Ha volna tévém és villanyom, jó lenne, mert DVD-ket is találtam, megnézhetném ezeket…” S az óra működik? „A vekker? Igen… gondolom.” Egy régi női portrét is találok, ahogy szétnézek a falatnyi helyiségben, felcsillan bennem a remény, hogy talán egy kedves emléket őriz, de nem: „Őt nem tudom kicsoda, találtam. A keret miatt értékes, azt majd eladom.”

Amíg beszélgetünk, László kint a szociális munkásokkal diskurál. A ködös focipálya felé réved, amelyet nemcsak azért nem látunk akkor, mert már benőtte a gaz. „Régen itt fociztam, most meg itt alszok” – egyből megüti a fülemet, hogy nem azt mondja, lakik, hanem csak alszik… Lehet lakásnak nevezni ezt tiszta szívvel? Nemigen. Ám ahogy ide jutok a gondolatmenetben, hallom, hogy folytatja László: „Mindig azt mondom, akárhol van az ember, s akármennyi ideig, tegye rendbe maga körül! Úgy kell!” A romház környékén tényleg nem látni nagy szeméthalmazt, nem tűnik szemetesebbnek a környékük, mint egy-egy belvárosi vagy lakótelepi kevésbé rendben tartott terület… Az utca felől pedig meg nem mondaná senki, hogy ott több ember kucorog télen-nyáron, amikor épp nem a várost rója.

Erdőlakó nő, akinek a cicája volt otthon

Távozáskor mindkét férfi mintha a portájáról kísérne ki minket, úgy int búcsút nekünk. Indulunk Debrecen másik végébe, az erdőség mélyére. Nem abba a parkerdőbe, amit kerítéssel vettek körbe és színpad van a közepén, hanem az igazi erdőbe, ahol csak az őzek és a vaddisznók járnak. Na, meg egy szürke macska, aki társa egy magányosan ott élő korosabb nőnek.

A farengetegben egy nagy, minden oldalról alaposan kitámasztott, felpóckolt sátor áll, kibélelve mindennel, amivel csak lehet. Anikóék elmondják, hogy nem az ott élő nő hozta össze, hanem egy férfi, egy „igazi vadember”, aki már meghalt. Az ő helyét vette birtokba az új lakó. A nő, akihez érkezünk, bár aznap beszéltek már vele a szociális munkások, vagyis tudta, hogy jövünk, de még nem volt „otthon”.

Körbenézve feltűnt, hogy a havas, jeges környezetben vagy nagyon rendben, vagy szétdobálva vannak a cuccai. Anikó szerint van egy férfi, aki időnként meglátogatja a nőt, és ha olyanja van, tombol, rombol. Pedig a lehetőségeihez mérten a nő igyekszik egyfajta élhető lakóteret kialakítani a sátoron kívül is. Oltárszerű nippasztal a ponyvától jobbra, apróságokkal tele, de megkomponálva. Fagyott ruhák kötélen száradva. Ám vannak dolgok, amik az agresszió áldozatává válva szerteszét hevernek a földbe taposva.

A sátor elejét félrehajtva betolakodtunk egy ember magánszférájába – csak a lencse által. Minden a bélelésről, a lehetőség szerinti meleg teremtéséről szól odabent. Utólag vettem észre, hogy alul egy szép cica kandikál ki. Mint megtudtam Lászlóéktól, ez a négylábú a társa a nőnek, kitart mellette – a macska nyomait később a közelben is felfedeztük a hóban. Egyébként nem ritka, hogy vadállatokkal is találkozik az itt élő – mesélték útitársaim. Különböző egyszerűbb praktikái vannak a vaddisznó elriasztásának, vagy az őzeknek, akik olykor annyira kíváncsiak és mohók, hogy ha nincs a közelben az ember, megdézsmálják az ott hagyott szendvicset is akár.

Irány a betondzsungel

A sötétedés peremén aztán sűrűn lakott részhez autóztunk. Minő meglepetés, az Újkertben is találunk hajléktalan embereket – több helyszín ebbe a körbe nem fért bele, ezután visszatért a szolgálat a Dobozira, újabb adag élelmet, italt felvenni, hogy másfelé vegye útját.

A lakótelep nyüzsgése közepette az egyik nagyobb bolt mögött tanyázott le egy férfi. Bár őt veszi körbe a legtöbb ember, a kontraszt is talán az ő esetében a legnagyobb. Az erdőben, a természet csendjében, ha valaki bírja, van valami megnyugtató. Aztán a korábban látott romház környéke is lehet valamiféle személyes tér. Ám a betondzsungelben ez szinte lehetetlen. Ott tömegben él magányosan az utca embere. Ám mindennek oka van, ki hol próbál megmaradni – az ég alatt. Ez a férfi is megkapta a maga ételét, pár jó szót. Rajta viszont látszott, hogy ő tényleg csak egy valamennyire kibélelt zugot „bérel” a társadalomtól… Semmi nyoma, hogy otthont próbálna teremteni a kilátástalanságban. Mégis hol s hogyan tenné? Ráadásul kiderült, ő volt az egyik elszenvedője annak a lassan öt évvel ezelőtti támadásnak Debrecenben, amikor fiatalok úgy érezték, hogy jó móka megtámadni és megverni fedél nélkül élő embereket.

A január közepi tereptúra a hajléktalan emberek között ezzel számomra véget ért. Én hazatértem, a szociális munkások folytatták aznapi munkájukat, az utcán élők pedig tovább fagyoskodtak. Debrecen egésze felosztható aszerint, hol kik élnek hajléktalanként. Szinte olyan, mint a hétköznapi lakók esetében, akiknek címük van. Szinte…

Még néhány tény

Pocsai-Farkas Anikó intézményvezetőtől kérdeztük: valóban tapasztalható egyfajta eltünedezése a hajléktalan embereknek a város belső részeiből, a 2018. október 15-i kormányzati rendeletmódosítás miatt (röviden: büntetik, ha valaki életvitelszerűen közterületen tartózkodik)? „Azt tapasztaljuk, hogy ez egy előzetes félelem volt a szakmán belül, de nem tűntek el annyira a hajléktalan emberek, hogy ne találjuk meg őket.” Az intézményvezető arra is kitért, hogy a rendőrséggel minden szinten jó a kapcsolatuk, akárcsak az egészségügyi intézményekkel. Amikor tudják, segítik egymás munkáját: „egyeztető megbeszéléseket is tartunk velük, és minden hajléktalan ellátást végző társszervezettel évente többször is akár, de október körül mindenképpen. Nagyjából minden ilyen szervezet ugyanabban az állóvízben toporog, semmi szükség arra, hogy egymás torkának ugorjunk.”

A hajlék nélkül élők körében megfigyelhető változásokról is beszélt Pocsai-Farkas Anikó, az elmúlt egy-két évtized távlatában, aki szerint a számuk nem sokban változott, ám az összetételük igen. „Régebben többen voltak az állami gondozásból kikerültek, ők azonban kikoptak mostanra, viszont egyre több a mentális betegséggel küzdő.” Konkrétan pszichiátriai esetekről van szó, akiknél azonban olykor nehéz megállapítani, hogy mi volt előbb, az otthontalanná válása, ami mentális betegséghez vezetett, vagy fordítva.

CSAK VELED együtt tudjuk garantálni, hogy az újságíró és a szerkesztő munkájába ne szólhasson bele más, csak Te, az olvasó. Támogasd előfizetéseddel a Debrecinert! Köszönjük!