Reggeli csúcsforgalom. Rohanás a munkahelyre, az iskolába, az óvodába. Egy autós látványosan lassan halad, sokan dudálni kezdenek körülötte, mások azonnal megkezdik az előzést, holott mindössze 15 másodpercig volt tanácstalan, mielőtt újra normál tempóra váltott.

Ügyintézés egy hivatalban. „Hát nem mondta el a kollegina, hogy még azt a nyomtatványt is hozza be? Jó, akkor elmondom még egyszer, hogy legközelebb semmiképpen ne hagyja otthon a nyomtatványt. Érthető most már?”

Vizsgálat egy szakrendelésen. „Sorszám? Mi a panasza? Ezzel most miért ide jön? Ezzel a másik szakrendelésre kell menni. Marika, mondja már el a betegnek, hogy mit kell csinálni!”

Mindennapi esetek ezek, mindannyiunkkal történt már hasonló. Vajon mikor fáradtunk bele abba, hogy észrevegyük az embert a másikban? Két éve, öt éve, tíz éve? Túl sok a gyűlöletkeltés, a megosztottság? Magas az infláció, alacsonyak a bérek, egyre fenyegetőbb a környezetünk? Igen, igen és igen, de ettől még ma is itt vagyunk, és holnap is itt leszünk. Milyen felszabadító lenne nem csak túlélni, hanem meg is élni a mindennapokat.

Nem tudhatjuk, mi játszódik le a másik emberben, amíg nem megyünk közelebb. Amíg csak a közvetlen családunkra és barátainkra koncentrálunk, nem figyelünk oda egymásra, azokra, akikkel együtt élünk ebben az országban.

Akkor is egymásra vagyunk utalva, ha ezt sokan nem szeretnék tudomásul venni. Csak egymásra számíthatunk. Ugyanakkor, ha nyitottak vagyunk mások nézőpontjára, ha észrevesszük és értékeljük az embert, saját magunknak is jót teszünk vele.

Mi, akik itt élünk együtt ebben az országban, nem engedhetjük, hogy politikai haszonszerzés miatt kirekesszenek, megbélyegezzenek embereket, tartozzanak akármelyik kisebbséghez vagy csoporthoz. Senki nem lehet másodrendű állampolgár, és nem szabadna, hogy bárki is annak érezze magát.

Ehhez azonban nyitott szívekre és tettekre van szükség. Attól még nem szűnik meg a diszkrimináció, hogy a jogszabályok szerint tilos. Ez fordítva is így van. Attól, hogy igazságtalan és kirekesztő egy jogszabály, még rajtunk áll, hogyan viselkedünk egymással. Csak akkor lehet változás, ha van következmény, ha van cselekvés.

Még eldönthetjük, hogy cselekszünk vagy tovább hallgatunk. Van választási lehetőségünk. Ha kiállunk egymásért, és magunkért, akkor ez idővel összeadódik és visszahat. Nemcsak nekünk lesz jobb tőle, hanem az egész társadalomnak. Adjunk esélyt magunknak arra, hogy egy nyitott, befogadó országban éljünk, ahol a mindennapokat megéljük és nem túléljük!

Vegyük észre, ha valakinek támogatásra van szüksége. Nem telik sokba megkérdezni, hogy segítsünk-e feltenni a nehéz csomagot a vonaton; hogy várjunk egy keveset, amikor egy autós túl lassan halad, mert nem tudja, merre kellene mennie, vagy vegyünk egy kiló kenyeret, annak, aki a bolt előtt álldogálva a segítségünket kéri. Nem kerül sokba, de nagyon sok múlik azon, ha aláírásunkkal támogatunk egy jó ügyet; ha felajánljunk az adónk 1%-át valamelyik civil szervezetnek; ha nem fogadjuk el, hogy egy megbeszélésen a női kollégánkat azért nem veszik komolyan, mert nő.

Sok múlik rajta, hogy ne utasítsuk el rögtön azokat, akik mások, mint mi, mert más a bőrszínük, más a vallásuk, más országból származnak vagy tőlünk eltérő a szexuális vagy nemi identitásuk. Legyen alap, hogy nem fordulunk el, amikor kirekesztést vagy megaláztatást látunk. Kérjük számon a hatalmat, ha a törvényeket nem mindannyiunk érdekében, hanem valakik ellen hozzák. Sok múlik rajtunk.

Mindannyian emberek vagyunk.

Az elhallgatás, a gyűlölet helyett válasszuk az igazabb utat, és bánjunk olyan tisztelettel egymással, ahogyan szeretnénk, hogy velünk is bánjanak.

Váltsuk tettekre és valósággá válik!